Mi a világon a legvéletlenszerűbb?

Ha a véletlenszerűség mércéjéül azt támasztjuk, hogy mennyire (nem) korrelál egy adott esemény kimenete más azonos idejű, vagy korábbi események bármilyen függvényével, akkor valóban az atomok, részecskék bomlása a legvéletlenszerűbb. Azt meg lehet mondani, hogy 2 mol – vagy két kilogramm – ¹⁷F izotópból kb. 64 másodperc múlva a fele, 1 mol – vagy 1 kg – fog elbomlani. De hogy egyetlen ¹⁷F izotóp el fog-e bomlani 64 másodpercen belül, azt nem lehet tudni, megjósolni, megbecsülni. Illetve nem lehet tudni, hogy 1 kg ¹⁷F izotópból x idő alatt páros, vagy páratlan számú atom fog-e elbomlani. Ez kvázi tökéletes véletlen, nincs semmiféle mód, hogy ezt akár csak statisztikai módszerekkel bármilyen pontatlanul is meg tudjuk becsülni.

> Ha ismernénk az atom bomlási mechanizmusát és minden adat a rendelkezésünkre állna az atomról, vajon akkor sem tudnánk megjósolni, hogy mikor fog lebomlani?

Úgy tűnik, hogy nem. Voltak komoly vizsgálatok, hogy mondjuk egy proton bomlási folyamatának véletlenszerűsége valamiféle belső komplexitás – és az azzal járó rejtett paraméterek – következménye-e, vagy „valódi” véletlenről van szó. Úgy tűnik, hogy ez utóbbiról van szó.

Illetve a határozatlansági reláció miatt elvileg sem ismerhetjük meg egy részecske *összes* tulajdonságát tetszőleges pontossággal. Vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy elvileg is lehetetlen megismerni egy részecske összes tulajdonságát egy meghatározott mértéknél pontosabban. Vannak tulajdonságpárok, pl. ilyen a pozíció és a lendület. Minél pontosabban ismered mondjuk egy elektron pozícióját, annál pontatlanabbul tudod csak meghatározni a lendületét. Minél pontosabban méred meg a lendületét, annál pontatlanabbul fogod ismerni a pozícióját. A két tulajdonság szórásának szorzata mindig nagyobb lesz egy bizonyos értéknél (konkrétan a redukált Planck állandó felénél).

Erősen sántító hasonlattal kicsit olyan ez, mint egy versenyautóról készült fénykép. Minél rövidebb a záridő, annál élesebb a kép, annál jobban visszaadja a fotó, hogy hol van pontosan az autó, viszont nem érzékelteti, hogy milyen gyorsan megy. Ha hosszú záridővel fotózod, akkor egy elmosódott kép lesz az autóról, ami jól fogja érzékeltetni az autó sebességét, cserébe viszont nem látszik, hogy pontosan hol is van az autó. Oké, csak ahhoz, hogy bármelyik fotót elkészítsd, meg kell világítani a versenyautót, és felfogni a róla visszapattanó fotonokat. Ez nem sokat módosít az autó állapotán, így csinálhatsz egyszerre egy éles és egy elmosódott fotót is. Viszont egy elektron esetén akár a helyzetét, akár a sebességét (lendületét) méred meg, azzal rögtön meg is változtatod mindkét tulajdonságát, tehát nem tudod egy adott pillanatban meghatározni a két tulajdonságot egyszerre.

> Ha nincs ilyen elméleti korlát, akkor (ha előzőleg megvizsgálnánk az összes atomot) Schrödinger macskájáról egyértelműen meg tudnánk állapítani, hogy él-e?

Schrödinger macskája azt érzékelteti, hogy kvantumfizikai jelenségek akár makroszkopikus szinten is megjelenhetnek. Schrödinger macskája azért kerül szuperpozícióba, mert az állapota kvantumfizikai jelenségtől függ. Itt nem pusztán arról van szó, hogy amíg meg nem mérjük, addig nem ismerjük egy részecske állapotát. A lényeg az, hogy amíg meg nem mérjük, addig a részecske minden lehetséges állapotában – mondjuk úgy – egyszerre létezik. A kettő nem ekvivalens, egy csomó kvantumfizikai jelenség nem létezne, ha nem ez utóbbi értelmezés lenne a helyes.

Idiótának semmiképpen nem nevezném a kérdést, de megválaszolhatatlannak igen. Kissé nyersebben: nem értelmezhető.

A "legvéletlenszerűbb" egy tulajdonság fokozása, mégpedig az úgynevezett maximuma. Na már most, a fokozáshoz kéne egy mértékrendszer. Akkor sorba lehetne állítani, és megkeresni a legnagyobbat. Ha viszont van legnagyobb, akkor az véges darab. A véletlenről ez elég meglepő tulajdonság.

De a legkellemetlenebb mégis az, hogy eseménynek van ugyan bekövetkezési valószínűsége, de az nem értelmezett dolog, hogy ha egyik esemény fél, másik negyed valószínűségű, akkor a másik az véletlenebb. Annyit talán mondhatunk, ritkábban következik be. Az atomfizikai polémiába nem mennék bele, nem ide tartozik.

Volt már szó róla, milyen tréfásan működik az agy. Jószándékú igyekezetében elfelejti megvizsgálni, fantáziát vagy fizikai valóságot vizsgál. Ilyen az asszociatív agy. De úgy gondolom, jó lenne arról is tájékoztatni a kérdezőt, a kérdésnek van-e köze a fizikai valósághoz, vagy pedig a fantázia játéka.