Mit gondoltok az első novellámról?

A Halál

Nem kopogtatott be az ajtón. Ezt senki nem róhatja fel Neki, hiszen az ember minek kopogjon, ha egyszerűen át is sétálhat az ajtón. Felment a lépcsőn, majd benyitott abba a szobába, amelyet már figyelt egy ideje. A szoba tele volt zsúfolva különféle apró-cseprő tárgyakkal, fényképekkel, rengeteg fényképpel, a fal alapvetően élénk narancssárga színe már nem is látszott alattuk. A helység közepén egy ágy hevert, rajta egy kislány feküdt, olyan hét-nyolc éves forma. Közelebb ment, megállt az ágy szélénél, és rábámult a kislányra.

- Szia, Te ki vagy? Az én nevem Juli! - A kislány ezt rendkívüli érdeklődéssel kérdezte. Megdöbbent. A jelenlétét nem szokták ilyen... kedvességgel fogadni.

- Én? Hát... én vagyok a Halál.

Nevetett. A kislány nevetett. Kinevette őt.

- De most tényleg. Én vagyok a Halál.

- Te nem lehetsz a Halál. A Halál egyszerűen nem ilyen.

Dühös lett. Őt senki nem nevetheti ki.

- Tényleg? Na most figyelj. - A szobában keringett egy szúnyog. A Halál ránézett, a szúnyog idegesítő zümmögése hirtelen abbamaradt, és leesett a sárga ágytakaróra.

- Nahát, tényleg! - A kislány már nem mosolygott annyira, és a Halál elégedetten megállapította, hogy elérte a kívánt hatást. - Nem szeretnél leülni?

- Hát, igazából elég fáradt vagyok, ma volt egy tömeggyilkosság a körzetemben, három szottyadtnak szívrohama volt, kettő karamból, egy meg meg akart halni. - A Halál leült a kislány mellé, és megkönnyebbült.

- A körzetedben? Nem csak egyedül vagy?

- Ugyan, dehogy! Szerinted hogy bírnám egyedül az egész Univerzumban?

- Nem is tudom. - A kislány elgondolkozott. - De különben most miért vagy itt?

A Halál megint megdöbbent, nem értette a dolgot. Vagy tényleg nem tudja, vagy csak mulat rajta.

- Hogy elvigyelek.

- Aha! Már értem. De... várj csak, én még nem szeretnék elmenni. Annyi dolog van, amit még kipróbálhatnék. Például... például, még sosem úsztam tengerben, vagy nem jártam iskolába.

- Hát, ez a sorsod. De legalább előre tudtad, hogy meg fogsz halni, nem igaz?

- De. - A kislány durcás lett. Mikor kiderült, hogy rákos, megmondták neki, hogy hamarosan eltávozok, csak hát az emberben általában akkor tudatosulnak a dolgok, amikor már a küszöbén áll.

- De kérlekkérlekkérlek ne vigyél el még! - Juli szeméből kigördült egy könnycsepp. A Halál elmosolyodott. Ezt várta.

- Hát, ilyen az élet. Vagy, jelen esetben, ilyen a halál. - Nevetett a saját viccén, és rákészült, hogy elvigye a kislányt, akire már egyébként is sok időt vesztegetett.

- Várj, és mi lesz az utolsó kívánságommal? - Juli elmosolyodott, tudta, hogy ez hatni fog.

- Jaj, tényleg, az az ostoba kívánság, mindig elfeletkezem róla. Jól van, gyorsan mondd. Nem lehet olyan, ami az életedet meghosszabbítja, mások életét veszi el, meg ami a halállal kapcsolatos. Azért mi felelünk. - Büszkén kihúzta magát.

- Rendben. - A kislány keresztbe tette ujjait, és ezt felelte. - Puszilj meg engem!

Erre nem számított. Alapból is utálta megérinteni az élőket, de hogy meg is pusziljon egyet! Nonszensz.

- Szó sem lehet róla.

- Dehogynem, azt mondtad, teljesíted!

A Halál érezte, hogy két tűz közé szorult. Lehajolt, megpuszilta a kislány fejét, azét, aki feldobta a napját. Érezte, hogy melegség árad szét benne, mosolyogni támadt kedve. Juli mosolyogva, boldogan ment el.

A Halál felállt, kisétált a házból. Most először nem élvezte, hogy elvette valaki életét.