Valaki letudná nekem írni a Petőfi Sándor:Szeptember végén c. versnek az elemzését?

nem akarom, de be tudok neked másolni párat, mert ehhez is lusta vagy:

A megtalált földi boldogság felett érzett örömmel áll szemben a „földi félelem”. A Szeptember végén című anapesztikus ritmusú elégia, mely a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes verse, a legemberibb, leghétköznapibb kérdése a szerelmes embernek. Ha végiggondoljuk, értelmetlennek tűnik, hogy pár nappal egybekelésük után arról faggatja kedvesét, hogy majdani halála után elhagyja-e őt. A szerelmes ember képtelen kérdésére mindig határozott „nem” választ vár, mint ahogy azt sem unja újból és újból megkérdezni, hogy kedvese, hitvese szereti-e. Giccs, banalitás, mindennapiság? Egyszerre az és nem az. A vers mélységében ott van az örök mulandóság, a „minden elmegy, minden elmúl” (Apollinaire: A Mirabeau-híd) törvénye miatti fájdalom és félelem. Mint ahogy sok más Petőfi-versben, ebben is az a nagyszerű, hogy a költő számára a konvencionális helyzet és a szöveg első szintjének jelentése, üzenete csak ürügy, mögötte meghúzódik valami sokkal fontosabb, sokkal lényegesebb kérdés.

A vers hangulatát és a szöveg elsődleges jelentését az évszakok toposza és főként az első szakasz ellentétei (ősz [nyár] – tél; élet [virág] – halál; szerelem – elmúlás; hűség – hűtlenség), illetve a nyomatékosító határozószók, kötőszók (még, már, de, akkor) határozzák meg. A vers fő gondolata a második szakasz első sora, a befejezetlen mondat („Elhull a virág,eliramlik az élet...”). A befejezetlen gondolat, a versnek távlatot adó probléma nem oldódik fel, a folytatás az élethez, a jelenhez való ragaszkodás felkiáltása („Ülj hitvesem...”), mintha a beszélő nem akarná valójában végiggondolni, befejezni, megfogalmazni az előző mondatot. A saját elképzelt jövőjére való váltás (2–3. strófa) tulajdonképpen elterelés.

elégia: görög eredetű műfaj, disztichonban írt költemény, fuvolakísérettel adták elő; tartalmát tekintve lehet harcra buzdító ének vagy a személyes fájdalom panaszhangú költeménye, de elvont gondolatok, filozofikus tartalmak megéneklésére is alkalmas keretül szolgált; a ma használatos meghatározás szerint az elégia a panasz, szomorúság, vágyódás élmények kifejezésére alkalmas vers, alapélménye az elmúlás, a boldogság elvesztésének vagy elérhetetlenségének érzése

toposz: ősi jelkép, állandósult, közkinccsé vált költői kép, amelyet különböző korok költői egyaránt használnak, így teremtve meg a jeles szellemek közti kapcsolatot

************************************************

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Petőfi ezt az elégiát 1847 szeptemberében írta Koltón. Szendrey Júliával nászúton voltak, a versét mégis tele szomorúsággal írta, de kifejezi benne a szerelmet is → szerelmi vallomást hallunk benne.

Az első versszak a múló időről szól; saját magát a természettel teszi egyenlővé. A versszakban a még és a már erős ellentétbe van állítva. A második és a harmadik versszak a szerelemről szól. A második versszakban kérdéseket intéz Júliához: Vajon a jelen boldogsága meddig fog tartani? Az is múlandó? A harmadik versszakban elmondja Júliának, hogy az ő szerelme örökké fog tartani, még a síron túl is szeretni fogja („Még akkor is, ott is, örökre szeret!”). Petőfiné Szendrey Júlia a versnek nem csak az ihletője, hanem a beteljesítője is. A vers rímes időmértékes verselésű; keresztrímes sorok váltják egymást. Uralkodó verslába az anapestus.

****************************************************

Petőfi Sándor: Szeptember végén

-verselemzés-

A vers 1847-ben íródott, a költő házasságkötése után. Egy barátjuk ajánlotta fel a kastélyt, hogy a mézesheteket töltsék ott.

A vers címe utal a vers megírásának idejére: szeptember vége. Ugyanezt tükrözi a vershelyzet is: átmenet a nyárból az őszbe. A költő áll a kastély ablakában, és az ablak előtt virágzó kertet figyeli. Tekintetét felemelve egy magas fa zöldell előtte. A leírás szabályait követi, amikor tovább emeli tekintetét, már a közeli hegyeket látja hótól borított csúcsokkal.

A nyár és tél kettőssége indítja el a képzeletét, és tovább bővítve a képet a nyár és a tél metaforává válik; a nyár az ifjúság, az élet, a tél az öregség az elmúlás gondolatát ébreszti a költőben.

Stílusában a népdalokra emlékeztet, hiszen egy természeti képpel kezdődik, és az ebből levont gondolatpárhuzammal folytatódik a vers. A párhuzamot a képek hasonló felépítésén kívül a mondatszerkesztés párhuzama is erősíti. Az első versszakot két részre oszthatjuk. Az első felében a természeti képek szerepelnek, a második felében az emberi élet metaforái. Mindkét rész a még szóval kezdődik, így hiába ír benne a nyárról, az ifjúságról, előrevetíti az elmúlás érzetét. Mindkét részben a de szócska indítja a tél, illetve az elmúlás képeit.

A második versszak a magyar irodalom egyik leghíresebb sorával kezdődik:

Elhull a virág, eliramlik az élet...

A sor két tőmondatból áll. Dísztelenül, kijelentő formában négy szóban foglalja össze az első versszak képekben tobzódó mondanivalóját. Halk sóhaj, csendes beletörődés árad belőle, melyet a lágy mássalhangzók tesznek rendkívül finommá. (A 15 mássalhangzóból 12 tartozik a lágyak közé – ráadásul ebből még hat –l betű is van, ami tovább fokozza ezt a hatást.) A sort záró három pont jelzi, hogy a költő tovább gondolja: mi történik velünk és a világgal a halálunk után.

A vers központjában, az aranymetszésben áll a vers, legfontosabb gondolata, „ami” egyúttal a költő gondolatait is kitölti: Júlia, a hitves. A költő, mintegy álomból ocsúdva fordul a feleségéhez:

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

A feleségével az ölében folytatja a megkezdett gondolatsort: mi lesz vele, velük, a halál után.

Itt tapasztalhatjuk meg a vers stílusát, a romantikát. A romantika korának sajátossága, hogy nagyon szerették a titokzatos, sejtelmes, misztikus dolgokat. Ennek a vonzódásnak tökéletesen megfelel a kép, amit Petőfi Júliának lefest: sötét éj, temető, éjfél, feltámadó, sírból kikelő halott, félelmetes szél.

Ott látjuk e sorokban a romantika erős túlzásait, felívelő érzelmeit, a mondanivalót kiemelő ellentéteket. A legjellemzőbbek ezek közül az élet és halál, a hűség és hűtlenség, a földi és a túlvilág. S az érzelmi túlzásokra jellemző klasszikus példa, az igaz szerelem egyetlen ismérve, a síron túl is tartó rendíthetetlen, örök szerelem.

Ezeket az érzelmi hullámzásokat betetőzi a vers egyenletesen lüktető ritmusa, a szabályos anapesztusok, melyek a költő szívdobogását idézik fel.

***************************************************

Szeptember végén című versét 1847. Szeptemberében írta, a mézeshetek ideje alatt.Nászúton Teleki Sándor gróf kastélyában voltak Koltón.

A mű szerkezete az 1-9 sorig:

A lírai én a tájat szemlélve életének legboldogabb pillanatában az emberi élet és a szerelem múlandóságáról

elmélkedik.Gondolatait a környező táj szemlélete indítja el. A természeti képeket párhuzamba állítja az emberi élet képeivel.A “lent” illetve “fent” helyhatárzószók, a közelebb illetve a távolabbi dolgokat mutatják be.A ” lent” az a közeli dolgokat mutatja, a kerti virágok, zöldellő nyárfa, a kora ősz felidézi a tavasz és a nyár szépségét, értékeit.A “fent” helyhatározószó a távolabbi tájat mutatja be, a téli világot, a bérci tetőt, a távoli hegycsúcson látható hó a fenyegetően közeledő telet fejezi ki.A természeti képhez párhuzamosan kapcsolódik a lírai én élethelyzetének bemutatása A “most” és a “jövő” időhatározószóval.(Most:ifjúság tüze,élet teljessége.Jövő:öregedés, az élet elmúlása)

A térbeliség szempontjából is párhuzamos a kép a tavasz kapcsán szívére hivatkozik, ami beljebb helyezkedik el, mint őszülő haja, ami az elmúlás közeledtét jelzi, ugyanis a völgy is lejjebb található mint a hegység.A lírai én szemlélődésének tárgya a táj, ami a virágzást és az elmúlást is magában hordozza.Vagyis az idő múlásásra figyelmeztet, amit az embernek is tudomásul kell venni, vagyis az elmúlás látványa személyes élménnyé mélyül.

A 9. Sor összegzi az eddig elmondottakat két alany, állítmány viszony egymáshoz kapcsolásával, az egyik tagmondat a természetre vonatkozik, a másik az emberi életre.

Kosztolányi szerint ez a legszebb magyar verssor, lágy dallamát az “l” hang gyakorisága adja, amit még erősít a “h” “m” és az ” r” finomsága.

A 2-3 versszakban méginkább személyessé válik a vers.Egy szentimentális és kissé színpadias képet közöl az elképzelt jövőről (látomás)Azt a gondolatot fogalmazza meg, hogy az ő szerelme olyan, hogy a síron túl is tart,szembeszáll a múlandósággal.

Műfaja: Elégia