Milyen mechanizmus folytán duplázzák meg a Föld leggazdagabb emberei vagyonukat válságok idején míg az átlag ember vásárló ereje és vagyona mindig megcsappan ilyenkor?

"Pedig az történt. A legtöbb multi dollár milliárdos jelentősen növelte vagyonát ennek a válságnak az idején (is)."

a 2008-as válság idején a milliárdosok száma kb. egyharmaddal csökkent, a kezükön levő összvagyon pedig megfeleződött.

a válságot nem véletlen hívják válságnak.

Lietaerék azt állítják, hogy a válságok természetes módon abból következnek, hogy a gazdaság nyílt rendszer, míg a közgazdászok azért tudnak mindig mégis meglepődni, mert egy elavult paradigma szerint nézelődnek.

„»Tudtukon kívül és a legjobb szándék mellett a késői tizenkilencedik századi közgazdászok egy sor olyan gondolatot vettek kölcsön a fizikából, amelyek a gazdaságot – alapvetően helytelenül – zárt egyensúlyi rendszernek minősítették. Megközelítésük meghatározta napjaink hagyományos közgazdaságtanának kereteit. Sajnos e félreminősítés kényszerzubbonyként működött, ami a közgazdászokat rendkívül irreális feltevések megalkotására kényszerítette és a terület empirikus sikereit is korlátozta. […] Egy zárt rendszenek nincsenek be- és kimenetei a külvilágból, illetve a külvilág felé: minden energia a rendszeren belül keletkezik, és a rendszeren belül is marad. Egy nyitott rendszer be- és kimenetekkel működik. A 19. századi tudósok a legtöbb rendszert zártnak vélték.

Ma már tudjuk, hogy a gazdaságok nyitott rendszerekként működnek, óriási mennyiségű energiát nyelve el a külvilágtól (pl. napenergia, ásványi anyag, emberi és állati inputok). Emellett jelentős mennyiségű nem kívánatos mellékterméket is produkálnak (pl. gázok, hulladék, szennyezés). […]

Míg zárt rendszerek esetében igaz, hogy kiszámítható végállapottal rendelkeznek, addig nyílt rendszereknél ez nem feltétlenül van így. Bár egy darabig képesek viszonylag stabil és egyensúlyi állapotban maradni, az exponenciális növekedés, a radikális összeomlás, illetve a ciklikus ingadozások mintáit is mutatják. Ezek a minták mind fellelhetők a jelenlegi gazdaságokban, de mint ’anomáliákat’, a hagyományos gazdaságtan paradigmája elutasítja őket.

A hagyományos gazdaságtan paradigma második alapvető hibája a termodinamikával kapcsolatos ismereteknek a 19. század végéig jellemző szintjéhez kapcsolódik. […] A termodinamika második törvénye kimondja, hogy az entrópia, egy rendszer rendellenességének és véletlenszerűségének mértéke, mindig növekszik. Idővel minden rend, struktúra és minta a világegyetemben összeomlik, hanyatlásnak indul és szertefoszlik. Az autók rozsdásodnak, az épületek elporladnak, a hegyek errodálódnak, az almák megrohadnak.«

E két alapvető hiba a hagyományos gazdaságtan területén – a gazdaság zárt rendszernek való tekintése nyitott helyett, valamint a termodinamika második törvényének figyelmen kívül hagyása – az egyenletek működéséhez szükséges irreális feltételezések hosszú sorát hozta létre. E szükséges feltételek közé tartozik az az elképzelés, mely szerint az emberek pusztán önérdek és tökéletes racionalitás által vezérelve cselekednek, valamint, hogy minden gazdasági szereplőnek hozzáférése van az összes lényeges, jelenre és jövőre vonatkozó információhoz, amelyet ráadásul azonnal tökéletesen fel is dolgoznak. A valóságban gyakran hiányos és félreérthető információk alapján, korlátozott számolási és kognitív képességek mentén kell döntéseket hoznunk. Ezenkívül a világ, amelyben ezek a szuperemberek működnek, a feltételezések szerint rendkívül egyszerű: a vásárlásnak és eladásnak semmilyen akadálya nincs; nem létezik tranzakciós költség; az összes termelő mindig tökéletesen hatékony; a tökéletes piacokon tevékenykedő résztvevők csak az árakon keresztül lépnek kölcsönhatásba egymással; mindenki számára rendelkezésre áll minden releváns információ, az erőforrások pedig vagy korlátlanok, vagy oly bőségesen állnak rendelkezésre, hogy drasztikus hiányuk még csak a láthatáron sem lesz soha.”

Bernard Lietaer [et al.]: Pénz és fenntarthatóság: a hiányzó láncszem

„IMF-adatok szerint, 145 bankválság, 208 monetáris összeomlás és 72 szuverén adósságválság volt 1970 és 2010 között. Ez összesen 425 rendszerszintű válságot jelent. […] E válságok a 180 IMF-tagország több mint háromnegyedét sújtották, sokat közülük több alkalommal. A krízisek számában tapasztalható csökkenés […] csekély vigasz. A kevesebb országra vonatkozó válság tényét ugyanis ellensúlyozza, hogy nagyobb méretű gazdaságokról van szó. A 2007–2008-as bankválságban érintett 23 ország – beleértve az Amerikai Egyesült Államokat, az Egyesült Királyságot és Németországot – a világ keresletének és kibocsájtásának megközelítőleg felét képviseli.

Ha egy autó, repülő, vagy szervezet rendelkezne ehhez hasonló teljesítménnyel, vajon nem volna általános felháborodás, hogy a tervezőket visszaküldjék a tervezőasztalhoz? […] Mindezek ellenére a monetárisrendszer esetében a felelős szervezeteknek (mint például bankoknak, központi bankoknak, illetve az IMF-nek) nemcsak, hogy nem sikerült előre látniuk vagy hatékonyan kezelniük a bajokat, de a rendszer status quojának semmiféle alternatívájára sem gondoltak soha. A megoldásuk változatlanul az, hogy amilyen hamar csak lehet, térjünk vissza a »normál« kerékvágásba – anélkül, hogy a rendszer struktúrájában bármilyen lényegi változtatásra sort kerítenénk.”

Bernard Lietaer [et al.]: Pénz és fenntarthatóság: a hiányzó láncszem

„Pénzrendszerünket illetően egy háromrétegű, kollektív »vakfolttól« szenvedünk. Az első vakfolt az egyetlen központi fizetőeszköz hegemóniájának gondolatához kapcsolódik. Széles körben elterjedt hit, hogy a társadalmak részére – egyfajta monopóliumként – mindig csak egy egységes, központilag kibocsátott, kamattal terhelt fizetőeszközt írtak elő, és kell is előírni. Valójában számos érdekes társadalom, mint például a dinasztikus Egyiptom vagy Európa a középkor közepén (a 10. századtól a 13. századig) több, egymás mellett működő fizetőeszköz használatát ösztönözte. Ez utóbbi megközelítés nagyobb gazdasági stabilitást és igazságosabb jólétet eredményezett, továbbá egy olyan gazdaságot, amelyben az emberek természetükből adódóan hosszabb távon gondolkodtak, mint napjainkban.

Kollektív »vakfoltunk« második rétege a kapitalizmus és a kommunizmus közötti 20. századi ideológiai hadviselés eredménye. Jóllehet a két rendszer közötti parányi különbségeket ad nauseam tanulmányozták, ami közös bennük, az alaposabb vizsgálat nélkül maradt: különösen az a tény, hogy mindkét rendszer egy egyedüli, banki adósság útján létrehozott nemzeti pénz monopóliumát írja elő. Az egyetlen lényeges különbség a kettő között, hogy míg a szovjet rendszer alatt a bankok állami tulajdonban voltak, addig a kapitalista rendszerben ez csak időszakosan fordult elő – általában miután a „túl nagy, hogy bedőljön” bankok komoly gondokkal küzdenek.

A 18. századtól kezdve a monetáris monopólium végrehajtóként működő központi bankok létrehozásával, a rendszer status quoja intézményesítetté vált. Ez az intézményi keret adja a »vakfolt« utolsó rétegét.”

Bernard Lietaer [et al.]: Pénz és fenntarthatóság: a hiányzó láncszem.

Ez is jó idegesítő:

„Creutz, vizsgálatában tíz jövedelemcsoportra osztotta az akkor még nyugat-német társadalmat, és azt találta, hogy az első nyolc jövedelemcsoport több hitelkamatot fizet, mint betéti kamatot kap, ha egyáltalán van megtakarítása. A kilencedik csoport semleges, annyi a kamatterhe, mint a betéti kamata. Ezzel szemben a leggazdagabbak csoportjában már bőségesen meghaladja a kamatterheket a betétek után fizetett kamat. Vagyis az első nyolc csoportban lévők által megfizetett kamatteher a tizedik, legtehetősebb csoportba rétegződik át kamat jövedelemként. A vizsgálat évében 116 milliárd márka vagyon átrétegződést mutatott ki a kalkuláció. Vagyis csak a nagyon gazdagok azok, akik kamatjövedelmeikkel ellensúlyozni tudják az általános kamatterheket és az inflációt, míg a terhek a kevéssé tehetősökre, és leginkább a szegényekre jutnak. Ez okozza a társadalom polarizációját, az egyenlőtlenségek növekedését. Még ha nő is a GDP, az egyre nagyobb tortából keveseknek egyre nagyobb, és sokaknak egyre kisebb szeletek jutnak. A kamatnak a társadalmi újraelosztásban játszott negatív szerepe önmagában is elég lenne a pénz kamatos természetének átgondolására.”

Gyulai Iván: Pénz és fenntartható fejlődés

„A monetáris fenntarthatóság a fizetőeszköz-rendszerek sokféleségét igényli, hogy így a monetáris kapcsolatok és cserék több, változatosabb csatornája is kialakulhasson. […]

Figyeljük meg, hogy e »fa-alapú fizetőeszközt« szándékosan úgy tervezték, hogy ne tegyen eleget a klasszikus pénz mindhárom funkciójának. […] alkalmanként működhet csereeszközként – elszámolási egységként és törvényes fizetőeszközként azonban nem. […]

A természet alapú megtakarításokban megvan az a lehetőség, hogy csökkentsék a szegények és a gazdagok közötti szakadékot. […] mindazok, akik hajlandók dolgozni, egy inflációtól, banki, illetve monetáris összeomlástól hosszú távon védett valódi vagyont hozhatnak létre. A „farészvényhez” jutás legjobb módja a fatelepítési projektben, vagy más – az önkormányzat és a természetes megtakarítások vállalata által jóváhagyott projektben való korai részvétel volna. A társadalom legszegényebb rétegei így megbízhatóan tudnának vagyont felhalmozni. Az élő fákba való befektetés nemcsak inflációbiztos lenne és védene a monetáris válságoktól, hanem értéke is organikusan növekedne egészen a lejáratig.”

Bernard Lietaer [et al.]: Pénz és fenntarthatóság. A hiányzó láncszem