Miért nem tud az ember válságok nélkül, csöndesen, lassú fejlődéssel élni? Mi a spirituális megoldás a környezeti válságra, amiben élünk?

Az az alaptételem, hogy a környezeti válságnak valójában lelki okai vannak. Ez valójában nem természettudományos kérdés, hanem az emberi gondolkodásról szól. Nincs az a megváltó fenntartható technológia, amit ha feltalálnánk, ne jutnánk ugyanolyan válságba pár évtized múlva, ugyanis bármilyen technológiát találunk fel, mindig a kényelmünk és a magasabb életszínvonal elérésére akarjuk majd használni. Az pedig erőforráscsökkenéssel és megnövekedett fogyasztással jár, ezért maga a fenntarthatóság egy mítosz. Egyetlen út van, kevesebbet fogyasztani, nem elmenni a falig, hagyni időt és helyet a természetnek.

Végső soron szerintem ez az egész az ember halálfélelméből ered, ugyanis az a tudat, hogy ez az egy életünk van, arra sarkall minket, hogy a hosszú távú, több generáción átívelő következményekre való tekintet nélkül éljünk. Felfogjuk azt, hogy nincs magasabb gondviselő, nincs senki, aki vigyázna ránk, csak a vak evolúció van, ami úgy alkotott meg minket, hogy hatékonyabban használjuk fel az erőforrásokat más állatoknál, és most ezt vittük el a szélsőségességig.

Szerintem egyetlen megoldás van, és igazából már régen feltalálták: ez a lemondás, az önmagunkba mélyedés, amit a keleti világ buddhizmus néven, a nyugati világ pedig sztoicizmusként ismer. Ezek a tanítások arról szólnak, hogy legyünk tudatosak, elégedjünk meg azzal, amink van, mondjunk le a vágyainkról, mélyedjünk el a jelenben, és boldogabbak leszünk.

Viszont ezek sem adnak választ arra, hogy tulajdonképpen miért éljük végig az életünket, ha egyszer megszülettünk. Az istenközpontú vallások megváltást és túlvilági életet ígérnek, ezek viszont nem ígérnek ilyet, csak arra tanítanak meg, hogy hogyan élj méltósággal és hogyan fogadd el az elkerülhetetlen halált. De nekem úgy tűnik, hogy ez valójában nihilizmus, és csak arra jó, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy az élet nem jó, mert halállal végződik. Amit a modern ember csinál, az, hogy végigéli az életét, miközben karriert épít, gyerekeket nevel, családi életet él és az emberi kapcsolatokba mélyül, ugyanerre szolgál, de a halálfélelemre egyik se ad választ.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy haláltudattal teljesen felesleges élni, mert ígyis-úgyis szenvedés lesz az életünk és van a csendes módszer (a befelé fordulást hirdető tanok és vallások), amik ezzel segítenek megbirkózni, meg van a "zajos", élvezetet ígérő módszer, ami világi élettel, emberi kapcsolatokkal, önmegvalósítással, célok elérésével, boldogságkereséssel próbálja ugyanígy elnyomni a halálfélelmet. Jól látom?