Ki volt a jogos uralkodó?

#4-es ahogy írja, a pontosság kedvéért azt is érdemes megemlíteni, hogy a köztársaságkori Róma nem volt demokrácia, bár az igaz, hogy a népgyűléseknek voltak bizonyos szerepei az állam működését illetően, de alapvetően a senatus és a tisztségviselők arisztokratákból, illetve előkelőkből kerültek ki, tehát inkább azt lehet mondani, hogy oligarcha családok irányították az államot. Ezeknek a családoknak megvoltak a maga klientúrái az alacsonyabb néprétegekben is, úgyhogy igazából a népgyűlések is arról szóltak, hogy melyik erős embert támogatták éppen a maga klientúrái.

Erre mondhatná valaki, hogy a néptribunosok éppen hogy a "nép hangja" voltak az oligarchákkal szemben, de az az igazság, hogy Caesar idejére már ezt a tisztséget is a nobilitas szerezte meg a maga klientúrájára támaszkodva, tehát inkább tekintélyuralmi rendszerről van itt szó, és semmiféleképpen nem demokráciáról, abban az értelemben, amit ez a szó manapság jelent.

Caesarra és Pompeiusra visszatérve, igazából Pompeius sem akart demokráciát (senki nem akarta azt, ez nem is volt politikai téma), inkább tisztázni kéne, hogy jelentette a politikai törévsonalat?

A harc ugyanis nem Caesar és Pompeius között zajlott a valóságban, hanem ez az egész a római köztársaság válságának egy megnyilvánulása volt, a valódi törésvonal a politikában, ami a bonyodalmakat okozta, az a hadvezérek és a senatus között zajlott.

Az volt a probléma, hogy alap esetben a római köztársaság "szíve" a senatus volt, illetve a köztársaságnak a törvényes működése (itt arra gondolok, hogy minden tisztségnek megvolt a maga hatálya időben és térben is, vagyis ha valakit kineveztek consullá, akkor az csak bizonyos meghatározott területen és meghatározott ideig tölthette be a hivatalát). A köztársaság vége felé viszont olyan hatalmas oligarcha réteg jött létre, óriási pénzekkel, vagyonnal és a Marius-féle hadseregreform után gyakorlatilag a saját személyükhöz hű hadsereggel, illetve a politikában saját klientúrával, amelyek a megszokott köztársasági kereteket elkezdték feszegetni. Azaz ha volt egy nagyon tekintélyes hadvezér, aki mögött óriási pénzek, vagyon és hadsereg volt (ilyen volt Caesar is, aki a hispániai és galliai hódításaival a saját maga vagyonát gyarapította, illetve megörökölte a mariusi klientúrát is Rómában, tehát megvolt a maga politikai tábora, és a gall háborúk alatt saját, hozzá hű hadserege is), és ilyen volt Pompeius is, aki szintén óriási tekintély volt, neki is megvolt a maga vagyona, maga politikai bázisa, klientúrája stb.).

A senatus, amely a régi rend helyreállítását akarta, neki is megvolt a maga politikai tábora, de az az igazság, hogy az erős katonai-politikai oligarchák mellett a senatus politikai tábora már csak egy volt a többi között, és nem maga a köztársaság abszolút rendje...

Nos, az ilyen hatalmas tekintélyű emberek gyakorlatilag azt csináltak, amit akartak, benne volt a levegőben, hogy itt már nem a senatus irányít, a hadvezérek törvényességet csak látszatra tartották be, de igazából gyakoriak voltak, hogy egy consult vagy proconsult többször is megválasztottak egymás után, ahogy az illető politikai érdeke azt megkívána, és ki is tudta azt kényszeríteni. Caesar is ki tudta kényszeríteni mindig azt, hogy olyan tisztségeket töltsön be, amiket akar, ahogy az ő politikai érdeke éppen kívánta, és Pompeius is, és pont ez volt az a probléma, ami nem tetszett a senatusnak. Az állam már nem a hagyományos elvek és törvényesség keretein belül működött, nem úgy szereztek tisztségeket a politikusok, ahogy az a törvényes szokás volt, és a hivatalokat sem így tették le, hanem az lett ilyen-olyan consul, praetor, censor stb., akinek megvolt a kellő vagyona, és a hadserege a háta mögött... Maga az, hogy triumvirátust kellett az erős embereknek létrehozni, hogy sakkban tartsák egymást, ez önmagában jelzi, hogy a köztársaság intézménye erős válságba került. Ugynanis már nem a törvény volt az állam normális működésének letéteményese, hanem attól függött ez, hogy az erős emberek hogyan állapodtak meg egymással...

De ez a megállapodás nem tartott sokáig, és amikor Caesar és Pompeius szembe került egymással, akkor Pompeius igazából azért állt a senatus oldalára, mert a senatusnak szüksége volt Caesar (mint a törvényesség legfőbb veszélye) ellen egy erős emberre. :D Illetve Pompeiusnak is szüksége volt abban a helyzetben egy szövetségesre, mert egymaga gyenge volt Caesarral szemben. Tehát Pompeius és a senatus közeledése egy politikai kényszer volt, mert mindkettő létét fenyegette Caesar, mint harmadik tényező... Illetve Pompeuisnak még azért is volt jó az, hogy a senatushoz közeledett, mert amikor senatus Caesart törvényen kívül helyezte, addig őt, Pompeiust a törvényesség védőjének kiáltotta ki, és ez neki, mint oligarchának politikai tőkét jelentett. Más kérdés, hogy mindig az mondja magáról, hogy ő a törvényes, aki éppen győztesként vonult be Rómába...

Még annyit, hogy a Rubicon átlépése miért volt olyan nagy valami...

Nos, alap esetben a régi időkben, a köztársaság normális működése alatt ez úgy működött, hogy a köztársaságnak voltak hadseregei, és az ilyen hadseregeknek a főparancsnokai csak meghatározott időben és térben voltak parancsnokok. Azaz ha volt egy provincia, pl. Gallia, akkor ha ide a senatus kiküldött egy hadvezért megfelelő imperiumi jogkörrel felruházva, akkor ez a jogkör kizárólag Gallia területén volt érvényes, és kizárólag egy évig. Azaz ha a hadvezér elhagyta Gallia területét, akkor Gallia területén kívül magánember volt, semmiféle imperiumi jogkör nem illette meg. De ugyanez volt a helyzet, ha lejárt a hivatali ideje, onnantól kezdve el kellett hagynia a hadsereget, és küldtek helyette egy másik imperiumi jogkörrel felruházott személyt.

Tehát amit Caesar csinált, hogy átlépte a hadserege élén Gallia és Italia közötti határt (a Rubicon folyót), az égbekiáltó törvénytelenség volt, hiszen a Rubicont átlépve ő már csak magánember volt, azaz semmiféle joga nem volt semmilyen hadsereget vezetni, gyakorlatialg egy lázadó magánember volt a törvény szerint. Ugyanolyan elbírásál alá esett, mint egy kalóz vagy rabszolgavezér vagy akármilyen lázadó. És ő is nagyon jól tudta ezt, hiszen tudta magáról, hogy ha átlépi a határt és legyőzik, akkor el is ítélik, mint ilyen lázadót. Azaz vagy legyőzi a senatust, vagy megölik lázadóként. Ezért mondta a híres mondatát, amikor döntött, hogy a kocka el van vetve. Nem volt középút, vagy győz, és ő maga lesz az új törvényes rend, vagy pedig veszít és kivégzik, mint a törvényes rend elleni lázadót.

És itt jelenik meg az is, hogy a hadsereg igazából már nem az állam, a Római Birodalom hadseregének tartotta magát, hanem Caesar magánhadseregének, és Caesar is így viszonyult hozzájuk. Pont ez jelzi, hogy itt a köztársaság egy komoly válságba került, hiszen itt vagyonos emberek saját zsoldos hadsereget tartottak fent, és ezzel hódítottak területeket az állam számára, de ugyanakkor a saját államuk ellen fordultak, ha úgy kívánták a politikai érdekeik.

Az a vicces, hogy Pompeiusnak is ugyanilyen, hozzá hű hadseregei voltak, és a senatus ahhoz, hogy a törvényességet megőrizze, egy ugyanolyan erős ember katonai erejére támaszkodott, mint aki ellen féltette a törvényes rendet...