Akinek nagy az igazságérzete az hogyan viseli el az életet, amely pont, hogy a mérhetetlen igazságtalanságra épül?

Az igazságérzet hasznos dolog egy közösségben, ezért is jött létre és terjedt el.

Nem mindig teljesül, de pont ezért harcolsz érte.

Akinek nagy az igazságérzete az az én szótáramban egy önelégült valaki, aki szerint mindenki hülye, csak ő vízibusz. A formális logika szerint állandóan stresszben kellene lenni, de mégsem az. Sőt, élvezi is.

Aki nem szereti az igazságtalanságot, az vérmérsékletétől függően tűr, tűr és tűr. Vagy próbál harcolni ellene. Az ő életük sokkal nehezebb.

A biológia (egyik) legfőbb jellemzője, hogy a környezethez alkalmazkodni képes organizmus életben marad, uralja, felhasználja az élőhelye erőforrásait és szaporodik. Igazság és igazságtalanság itt nem kapnak szerepet.

Az emberi közösség mint önszervező rendszer idővel kitermelte az igazságérzetet, hogy a segítségével a társadalom zökkenőmentesebben működhessen. Az a haszna, hogy nem csak az erősek maradnak fenn, hanem a gyengébbek is, akik viszont ennek ellenére hasznosak lehetnek a közösségnek. Az élőhely és a források uralására, megvédésére nem feltétlenül képesek ugyan, de lehetnek pl. kiváló mérnökök, orvosok, munkások így előnyöket létrehozva az erőseknek is, akik emiatt alávetik magukat az igazságosság elvének és nem nyomják el őket. Mindenki nyer.

Az egyszervolt híres vallási guru így oldotta fel ezt a filozófiai problémát:

Assisi Szent Ferenc imája

Uram, adj türelmet,

Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,

Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,

Amit lehet, és adj bölcsességet,

Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Az egészséges emberi személyiség igazságérzete szinkronban van az élettel, a valósággal. Lehet, hogy nem azzal az élettel, amit te ismersz, és nem azzal a "valósággal", amit szubjektívan átélsz, de az élettel mint olyannal.

Tedd már fel a kérdést: azzal az emberi elmével, ami a természet rögvalóságából nőtt ki, tehát 100%-ban az élethez alkalmazkodott evolúciós termék, vajon honnan szedsz olyan "igazságérzetet", ami ellentmond az igazságnak? Nem nehéz feladvány, ehhez vagy az "igazságérzetnek" kell betegnek lennie (tehát akkor nem igazságérzet, hanem rögeszme), és/vagy az életet kell olyan torzan látnod, hogy ne feleljen meg az igazságérzetednek.

Ha az élet nem felel meg az igazságérzetednek, akkor nem működik benned a Homo sapiens szuperképessége, az a pszichokulturális alkalmazkodóképesség, amitől a legszélsőségesebb körülmények közt is képesek az emberek fizikai és lelki értelemben is otthonra lelni, már több tízezer éve.

Ha szubjektíven azt éled át, hogy az élet, a valóság nem kompatibilis az igazságérzeteddel, akkor el kell menni szakemberhez és feldolgozni a traumáidat, amik ennyire eltorzítják a szubjektív valóságodat, vagy éppen gyerekes elvárásokat támasztanak a felnőtt élettel szemben.

Mert ha egy ilyen alapvetően pszichológiai problémát akarsz elfilozofálni (ahogy a 19. században volt nagy divat), arra évek, vagy éppen az egész életed fog elmenni abszolút 0 eredménnyel.

A rövid válaszom: buddhista derűvel.

Aki nem szereti a szokatlan nézőpontot, vagy a hosszabb fejtegetést, az ne olvassa tovább, nyugodtan görgessen/lapozzon a következő kommentre.

A hosszabb válaszom bevezetőjében egy buddhista történettel szeretnélek megismertetni, kérdező: az Agrai maharadzsa kapott ajándékba egy fehér elefántot, aminek mindenki a csodájára járt. A maharadzsa is szerette a különleges nézőpontokat, és ezért megkérte a palotában és a környéken dolgozó vakokat, jönnének el hozzá, és mondanák meg, milyen az ő elefántja. Amikor összegyűltek a vakok, a maharadzsa közéjük vezette a fehér elefántot.

- Nos, milyen az elefánt?

- F E H É R ! - mondták volna a látványosságra összesereglett látók, de nekik nem volt szabad megszólalniuk! A maharadzsa szigorúan rájuk parancsolt.

- Az elefánt egy hatalmas oszlop! - ámuldozott az, aki a lábát tapogatta.

- Az elefánt egy óriási tömlő! - kiáltotta az, aki az ormányába kapaszkodott.

- Az elefánt egy vékony, de erős legyező - mondta aki a fülét fogdosta.

- Az elefánt egy hegyes, de nem éles, óriási tőr - mondta az, aki az agyarát simogatta.

- Az elefánt egy erős kötél! - vigyorgott az, aki a farkába kapaszkodott.

Nos, kinek volt igaza? Nyilván mondhatná bárki, hogy egyiknek sem. Én meg azt mondom, hogy mindegyiknek. De vajon miért nem tetszik az a válasz, hogy egyiknek sem volt igaza? Az ok az, hogy ez a válasz a börtön igazsága. Nem lehetsz egyéniség, csak egy szám vagy. Nem járhatsz divatosan, csak rabruhában. Nem foglalkozhatsz bármivel, mert be kell tartanod a napirendet. Ellenben ha azt mondom, mindenkinek igaza van, akkor megengedem, hogy valaki más véleményen lehessen, mint én. Máshonnan nézhesse a világot, mint én. Más zene tessen neki, mint nekem. Más helyre állhasson, mint én. És engedtessék meg neki, hogy onnan, ahol ő áll, az ő élethelyzetéből, az ő szakmájával, az ő ismereteivel olyannak lássa a világot, amilyennek ő mondja.

Talán nem véletlen, hogy nagyon kedvelem Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz című versét. Idős ember vagyok, és amikor fiatalabbak kérdeznek valamiről, amit nem értenek valaki másban, akkor szoktam tanácsolni nekik, amit Szabó Lőrinc tanácsol. Hogy válts nézőpontot. Vagy nézd az ellenkező oldalról. Vagy ha túl kevés az ismereted, akkor tanulj sokat, hogy magasabb nézőpontból nézhesd a másik véleményét. Ha meg túl sok az ismerted, akkor guggolj le a másikhoz, hogy megértsd, mit is mond. Abból a nézőpontból, ahonnan ő látja a világot...

A helyzet az, hogy nincs mindig mód arra, hogy igazság tétessék. És az igazságra szomjazók vágya kielégíttessen. Fogalmazhatnám úgy is, hogy az Isten az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. De mondhatnám úgy is, hogy a jin-jang elve érvényesül és a bennünket felemelő, meg az igazságtalanul bántó dolgok egyensúlyban vannak. A túlzó igazságérzet amiatt nem kellemes, mert nem engedi észrevenni a velünk történő kellemes dolgokat, míg a rosszon bosszankodunk állandóan...