Filozófia a szétágazó időről! Ha csinál ilyet az idő, akkor a megélése történhet-e úgy, mint a mélységi keresés?

A teória annyi, hogy az idő számos (talán végtelen sok) pontban kettéágazik, és idő helyett időfáról beszélünk. Az most nem téma, hogy megszámlálható vagy megszámlálhatatlanul végtelen, hogy atomi vagy emberi tevékenység által is kiváltódik; tételezzük fel csak annyit, hogy van sok ilyen szétágazódás - a mi, relatíve rövid emberi életünkben is.

Szóval ha van is ilyen, egyszerre csak egy szálat tudunk megélni, mintha nem is lenne más szál - és egyébként sem bizonyítható, ezért ez csak egy filozófiai gondolatkísérlet.

A kérdésem az, hogy mi van, ha a párhuzamos megélés hiánya abból fakad, hogy nem a szélességi kereséshez hasonlóan kell átélnünk a párhuzamos életeinket, hanem mélységi kereséshez hasonlóan. Ez azt jelentené, hogy tényleg nem tapasztalhatunk párhuzamosan több szálat - ami egybevág az valós élményeinkkel -, viszont ahogy az időnk végéhez érünk, visszaugrunk a legkorábbi elágazáshoz, ami még nem volt "vizsgálva"/megtapasztalva.

Ez a gyakorlatban úgy nézne ki, hogy az életedben mondjuk először öt évesen ágazott ketté az időfa, és az egyikben leesett a porcelán bögréd, a másikban nem. Ha most az egyiket megélted, akkor életed végén visszaugrasz az öt éves világodba, és végigtolod az egészet a másik kimenetellel.

(Az elágazott időszálak között nincs kommunikáció, visszaugrásnál nem hozol magaddal emlékeket, stb.)

Mit gondoltok?