Valaki segítene, aki otthonos az irodalomban, de legfőképp Petőfiben?

A Puszta télen:

Új tájszemlélet, új látásmód található a tájleíró verseiben. Az Alföld a szülőföldje, számára ez a szeretet szimbóluma és a szabadság érzetének hirdetése. Nem közvetlen szemléletre épül a vers, otthon Pesten a szobájában idézi fel maga elé az Alföldet. Negatív ábrázolási mód, hogy mi nincs az Alföldön, így gondolhatjuk, hogy mi van. Most csend, fehérség, mozdulatlanság. Elégikus hangnemű költemény. Témamegjelölő cím. . Kulcsszó a hiány, nincsen, sem, nem (igék is tagadva)

„Hej” – népies felkiáltással kezdődik a vers. Szójátékkal indít – „mostan puszta ám igazán a puszta!”. A puszta először melléknév aztán főnév. Felsorolja, hogy mi nincs télen az Alföl­dön: juhnyáj, pásztorlegény, dalos madarak, még csak egy prücsök sem hegedül.

Ezután a távolba tekint, egy hasonlatot használ – „Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,”. Minden kihalt, nincs élet a pusztán.

Bemegyünk a tanyára. Csend van, a jószág sincs kint. A béres ráér, a csárda is üres.

Gondolatban újra kimegyünk, kint vihar van, csak a betyárt viszi a lova, veszély veszi körül „Háta mögött farkas, feje fölött holló.”

Lemegy a nap, esteledik. Egy hasonlattal és megszemélyesítéssel zárul a vers „Mint kiűzött király országa széléről, / Visszapillant a nap a föld pereméről, / Visszanéz még egyszer / Mérges tekintettel, / S mire elér szeme a tulsó határra, / Leesik fejéről véres koronája.” Ez egy allegória. Az allegória egy kifejtett metafora, megszemélyesítés. Tehát hosszabban írja le a költő – esetleg egy egész versen keresztül – ezt a megszemélyesítést vagy metaforát. Petőfitől A Puszta télen vagy a Föltámadott a tenger… allegórikus költemény.

Az Alföld

A tájköltészet témakörének első kiemelkedő alkotása 1844-ben keletkezett. Keretes vers, műfaját tekintve óda. Lírai realizmus. Sablonok: gémeskút, betyár. Verseiből őszinteség sugárzik

Az első két szakasz a kétféle tájideál szembeállításával indítja a verset. Ezután a börtönéből szabadult sas metaforát fölhasználva a fent nézőpontjából kezdi láttatni az Alföldet. Nem az a lényeges, hogy mit láttat, hanem, hogy hogyan láttatja. A lírai én háttérbe húzódik, szerepe abban áll, hogy irányítja a látásmódot. Sajátos szerkesztési technikával él: kezdetben a horizontot kitágítja, diadalmas képeket láttat és fölülről a magasból, elhatárolódva szemlél, majd fokozatosan szűkíti a látókört, szinte egyetlen ponttá zsugorítva irányítja tekintetünket a szamárkenyér tövében pihenő gyíkokra.

A kezdeti szárnyalás az Alföld gazdaságának bemutatása után hosszasan elidőz a dőlt kéményű csárda környékén. Mintha itt érezné igazán otthon magát. Talán saját fiatalságának újbóli átélése, az elszegényedés emlékei kapcsolják erősebben a hasonló tájelemekhez.

Ez az érzelmi azonosulás hívja életre a befejező versszak vallomását. Itt már nincs szüksége a Kárpátoktól való elhatárolódásra ahhoz, hogy az Alföldhöz való ragaszkodását kifejezze.

Kiskunság

Ez a vidék, a Kiskunság, nem csak szülőföldje miatt értékes a költőnek. A vers megírása idején (1848) politikai reményei is ide kapcsolták, hiszen Szabadszálláson kívánt fellépni a képviselőválasztáskor. Ekkor még nem sejthette a rövid idő múlva bekövetkező kudarcot, sőt örömét az is tetézte, hogy felesége, Szendrey Júlia, gyermeket várt. Ebből adódik az a várakozó bizakodás, optimista derű, mely az egész költeményt áthatja.

A vers kiindulópontja itt sem a közvetlen látvány: a nagyvárosi élet örökös zajából száll fel a képzelete, s lelki szemei előtt jelennek meg az alföldi vidékek. A puszta, télen- nél ellentétben, ebben a versben az értéktelített állapot uralkodik, a meglévő tárul elénk, nem pedig a hiány. Egy forró, nyárközépi napon, kora délelőtt (Kapaszkodik a nap fölfelé) a puszta egy meghatározott pontjáról indul a város felé, és mire a szélmalmok alá ér, beesteledik (Közeleg az este). Csak a napszakok változásából, illetve a hely- és az időhatározók ritka fel-felbukkanásából (itten, amott, ott-végre, nagy sokára) következtethetünk arra, hogy egy térbeli és időbeli haladás képei sorakoznak egymás mellé. A nagyvároshoz képest a puszta egzotikumát, páratlan szépségét s egyúttal végtelenségét sugallják a hol apró részletezésével, hol csak nagyvonalúan bemutatott tájelemek. Eljátssza, mintha tárgyi leírást adna a pusztáról, de A puszta, télenből már megismert antropomorfizáló gesztusrendszerrel, önkényes metaforáival teljesen átszubjektivizálja azt. Oly mértékben él e stíluseszközökkel, hogy még a kútágas mafla nézelődését is megítélhetőnek tartja, s értékelést ad az általa megszemélyesített tájelemről; sőt az oximoronszerű vérző csillag hasonlattal teljesen a szubjektív látomás alátámasztására, érvényesítésére a versformát használja fel, amely eléggé bonyolult. Megbontja a tizenkettes strófák páros rímelését; a nyolc ütemhangsúlyos verssor szótagszáma a következőképpen alakul: 6-12-12-6-6-12-12-6; a félrímek különböző szótagszámú sorokat kötnek össze: xaxaxbxb. Ily módon a vers tartalma összhangban áll a formával.

Petőfi tájkölteményei a népköltészet áthasonításának végső eredményeit összegezik. Szerzőjük ősi, tősgyökeres magyar nyelvet keresett, s közben új stílust alkotott . Nyelvében mindvégig két ellentétes törekvés munkálkodott: az egyik a nyelv tisztítására, a meglevő, halott metaforák életre keltésére, a másik a nyelv jelentésterületének bővítésére irányult. A leírások és életképek inkább az első, a Felhők és kisebb mértékben Az apostol a második nyelveszmény jegyében keletkeztek. A tájköltészet a nyelvtisztító erőfeszítés terméke.

Petőfi az összes tájversében a haza szépségére hívja fel a figyelmet. Ha már egy ilyen szép hazánk van, akkor tenni is kéne valamit a felvirágzása érdekében – ezt sugallja Petőfi. A hazáért akár az életünket fel kell áldoznunk.