Én vagyok az egyetlen, aki nem érti, hogy miért kötőtik valaki egy olyan állathoz nagyon, ami csak 1-2 évig él?

Értem miről beszélsz, ugyanez az oka annak, hogy nálunk is csak teknőc van meg macska: még én is kínlódnék, ha a gyerekem hörcsögöt kapna, aki jó esetben 1-2 évig élhetne - nemhogy ő...

Szerintem épp azok kötődnek felszínesebben, akik egy ilyen kedvenc elvesztése utan egy héten belül már veszik is a következőt. Minősített esete, ha még a neve is ugyanaz lesz, mint az elődjének.

Ehhez én is túlságosan érzelmes és ragaszkodó vagyok, nem tudnám helyesen kezelni, így nem is engedem ezt a helyzetet az életünkbe.

Mindenki máshogy van huzalozva. Nekem volt egy hörcsögöm, imádtuk egymást. Nagyon szoros kapcsolat volt köztünk, ha benyúltam, mászott fel rám, amikor tanultam, a vállamon üldögélt.

Jobb kapcsolatom volt vele, mint most a kutyámmal.

Nagyon megsirattam, de sajnos el kell tudni fogadni, hogy nekik ennyi adatott.

Vannak olyan emberek, akik nem engedhetnek meg maguknak egy macskát vagy egy kutyát és úgymond valami pótlót keresnek. Vannak akiknek pedig egyszerűen az ilyen kis tenyérnyi lények a cukik (nekem is volt sünim, aki 3 évet húzott le az oldalamon és sajnos idén januárban meghalt)

Állatokhoz nagyon kőnnyű ragaszkodni ha valaki állatbarát. Nem tudod azt mondani hogy 3 évig úgy gondozol egy hörcsőgöt hogy rá se nézz. Egyszerűen a tény hogy ott van, a cuki pofija, az amilyen hülyeségeket csinál és ezzel megnevettet, egyszerűen nem tudsz nem elkezdeni kötődni hozzá. Nehéz ezt elmagyarázni, de biztos vagyok benne hogy valahol te is érted a dolgot :D Szóval lehet hogy csak egy "pótlék" amíg nem lehet kutya/macska, de ha szereted az állatokat úgyis ragaszkodni fogsz hozzá, akármennyire nem akarsz :D

Hát ez az épp, a kérdező is óhatatlanul beleszeretne egy pocokba, hörcsögbe, vagy bármi kis lényecskébe - de saját magát akarja óvni a fájdalomtól, ami garantáltan rövid időn belül bekövetkezne az elveszése miatt, és ez a rövid idő nagyon nincs arányban a kötődés, a ragaszkodás mértékével. Mondhatni: igazságtalanul rövid kis élet adatik nekik, túlságosan szeretetre méltóak ehhez képest.

Naná, hogy egy száz évre kalibrált állat is elpusztulhat 1 év után egy betegség vagy baleset miatt, ez benne van a pakliban.

A kérdés az, hogy miért választja valaki a biztosan rövid jót a várhatóan többször olyan hosszú jóval szemben.

Értem, valaki írta azt, hogy nincs lehetősége mást tartani, én is ismerek ilyet, az illetőnek kutyája lett mikor elköltözött, addig hörcsögei voltak, keveset drámázott miattuk mikor elmentek. Kb. annyira gondozta lelkesen, mint egy cserép virágot. Ellenben a kutyával sok órát van együtt / nap, munkahelyváltáskor szempont volt, hogy bevihesse, stb.

A az igazság, hogy én már életükben sajnálnám ezeket a kis állatokat, hogy egy ember kedvtelése miatt olyan pici helyre vannak bezárva, amikor természetesen élőhelyükön jellemzően több négyzetkilométeres terület áll rendelkezésükre. Most itt elsősorban a hörcsögökre meg a kalitkás madarakra gondolok, nyilván egy ékszerteknős meg a halak piciben is elvannak.

De alapvetően én megfordítanám a kérdést - minél hosszabb ideig élsz együtt egy állattal, annál erősebb lesz a kötelék, és annál fájdalmasabb lesz elbúcsúzni tőle. Én cicákkal nőttem fel (most már sajnos nem tudok tartani semmilyen állatot, mert lakásba költöztem), és minél hosszabb ideig éltek, annál erősebben ragaszkodtam hozzájuk. Ha csak 1-2 évig volt velünk a cica valamiért, akkor is nagyon megrázott a halála, de mikor valamelyikük 12-15 év után hagyott ott, hát az tényleg gyász volt.

Elég üres élete lehet annak, aki ennyire retteg a kötődéstől. Az a néhány év az állatnak egy egész élet. És ők egy teljes életnyi szeretetet adnak rövid idő alatt.

Csak sajnálni tudom azt, aki ezt nem tudja értékelni, vagy annyira félti a lelkét/szívét, hogy nem is hajlandó esélyt adni.

Kötődni, szeretni mindig érdemes.

Fentebb példálózás volt párkapcsolattal, gyerekkel: igen, akkor is belevàgnék. Mert ettől lesz igazán értékes a boldogság.