Valaki dolgozott már állatmenhelyen, mint önkéntes?

Szia!

Én vállaltam önkéntes munkát kutyamenhelyen de csak kutyát sétáltattam.Nagyon imádtam ott lenni csak aztán megszűnt mert lakótelepet építettek a helyére és mielőtt bezárt segítettem gazdát keresni a kutyiknak.Nagyon szerettem ott lenni mert csomó ember és aranyos szeretni való kutyákat is megismertem.

Igen, én voltam. Mindenképp érdemes. Kicsit belehaltam, de az ottani kutyáknak biztos hogy megérte. Tulajdonképpen nekem kevésbé, mert nincs sok szabadidőm, ami volt, azt se a saját kutyáimmal töltöttem. De ha láttad volna mi volt a menhelyen...Némelyek madárkalitka nagyságú ketrecekben...Akkor sétált, ha én elvittem hetente egyszer sétálni. Volt amelyik sohasem sétált 1,5 éven át, mert a menhely vezető szerint nem tudtuk volna visszatenni a ketrecébe. Amikor kimentették, el volt nyomorodva a háta, csak vonszolta a hátsó lábait. Borzalom volt, ez nem volt legális menhely. De akkor is mentem volna, ha tudom, hogy nem legális. Mert azok a kutyák igazi kutyák voltak. Nagyon megkönnyebbültem, hogy felszámolták a menhelyet, annyira borzasztó volt. De ha újra kezdhetném, akkor is mennék minden szabad másodpercemben. Csak már nincs a közelemben menhely.

Voltak kiskutyák a szemétdombról. Már elkezdték egymást enni mire behozták őket. Emlékszem, egy kis fekete nagyon félt. De én csak azért is felkaptam a karomba és ringattam, mint valami kisgyereket. Dúdoltam is neki. Egyszer csak megszűnt a reszketése és abból a csöpp kiskutyából akkora sóhaj szakadt ki, szinte hallottam ahogy szakadnak le a szívéről azok a nagy kövek...

Menhelyre nem azért járunk, hogy nekünk jó legyen. de nekik biztos, hogy jobb lesz, szóval megéri, akármit látsz is. Észnél kell lenni, gyerek csak kölyökkel foglalkozzon vagy nagyon szocializált kutyával, de ha elég felnőtt vagy, akkor más kutyákkal is foglalkozhatsz.

Volt egy kutya, a Zokni, emlékszem, mindig 2 lábon állt a kennelében, amikor hazaindultam és addig nézett utánam, amíg csak láthatott. Nagy melák mackó volt. Úgy tudom, a mentés után más menhelyre került és aztán lett gazdája. Tudom, hogy 1,5 évig nagyon boldoggá tettem a sétákkal.

iszonyat szükség van önkéntesekre. Egy kiskutyát meg kell barátkoztatni emberekkel, a pórázzal és erre néhány hét van. Ha ez alatt ez elmarad, lesz belőle egy antiszociális, pórázon nem vezethető kutya és sokkal kevesebb esélye lesz gazdára találni. Még sétálni se mehet soha, ha nem tűri a pórázt. Ezért is jó az önkéntes. 2-szer elviszel sétálni egy ilyen picit, és örökre megmarad az esélye a gazdára találásban.

Láthatsz rettenetes dolgokat is. én is láttam.

De ha elölről kezdhetném, mennék ugyanúgy!

Igen, igen, dolgoztam már én is. Fantasztikus élmény. Persze sok múlik azon, hogy melyik menhelyet választod, én nem olyan helyen dolgoztam, mint amit az előttem szóló leírt. Egy rendes menhelyen azért a lehetőségekhez képest mindent megadnak a kutyáknak, elsősorban szükséges orvosi ellátásokat, élelmet és szeretetet.

Amikor dolgozni kezdtem ott, először a kutyák rehabilitációjában segítettem. Ez lényegében annyit tesz, hogy játszol, sétálsz velük, szeretgeted őket. Sokaknál az is nagy segítség, ha pórázon sétálsz velük a kennelben, mert sok szörnyű múltú kutyusnak hozzá kell szoknia a póráz létéhez. Felelősségteljes de csodálatos dolgok ezek.

Volt egy kutya, Vini, imádtam. Egy kennelben volt egy Ezüst és egy Béla nevű kutyával, ők voltak az elsők, akikhez beálltam segíteni. Vini nagytestű volt, vörös és gyönyörű, ugrálós, boldog, futkosós kutya. Ezüst mudikeverék, de nagyon nagyon hálás, Béla pedig egy szegény, visszahúzódó kutyus, aki sajnos májelégtelenségben meg is halt hamar. Vinit mindenki a menhelyen húzós, erős, neveletlen kutyának tartotta, nem is engedték eleinte hogy kivigyem sétálni. Egy barátnőmmel jártunk ketten, ő nagydarab volt, ezért egyszer még is belementek, hogy kimenjünk velük, mert gondolták, hogy ő elbírja. De persze én vittem a Vinit ő meg az Ezüstöt. Nos, egyáltalán nem húzott. Önkéntesek csak pórázzal sétáltattak kutyákat, de velük nekünk annyira jó lett a viszonyunk, hogy rendszeresen elengedtük őket. MINDIG megvártak minket. A világ legdrágább kutyái voltak. Egyszer télen voltunk kint, egyiknek se fűlött a foga a sétáláshoz, de jöttek, mert mi mentünk. Póráz nélkül természetesen. Aztán az Ezüst egyszer csak fogta magát és elszaladt. A barátnőm rohant utána. Elindult a Vini is. Én nem voltam hajlandó rohanni, hideg volt, és magasan állt a hó, de persze meg kellett fogni őket, mert a menhelyen megöltek volna minket, ha eltűnnek. A barátnőm a kapuig rohant az Ezüst után, és nem érte utol, rettenetesen letolták miatta bent. A Vini viszont megvárt engem. Egyszerűen csodálatos érzés volt, hogy egy kutya, akit húzós, vad, neveletlen, ha elfut soha nem jön vissza kutyának tartottak azok, akik nap mint nap mellette voltak, ekkora szeretetet és bizalmat tanúsított irántam, aki csak hétvégenként, de olyankor mindig , voltam mellette. Azóta már örökbe fogadták.

Egy másik kedves történetem egy Mackó nevű kutyushoz fűződik, aki telephely őrző kutya volt, de bántalmazhatták, mert rettenetesen félős állat volt, gyakorlatilag ha bementél hozzá a kennelbe, lekushadt a földre, behúzott farokkal, és meg sem mozdult. Ez a kutya a rendszeres foglalkozás hatására eljutott arra a szintre, hogy őrült farokcsóválás közepette száguldott a kerítéshez, ha meglátott.

Fantasztikus, csodálatos dolgok ezek. Ha van rá lehetőséged, hogy ilyen helyen dolgozz, mindenképpen tedd meg. Én azért jártam, mert nagyon szerettem volna kutyát, de panelban laktunk, és nem lehetett. Azóta már kertes házban élünk, menhelyi kutyám és talált cicám van itthon, már nem járok menhelyre, mert inkább velük vagyok, de ennek ellenére csodálatos élmények fűznek a menhelyhez. Rengeteg kutyával foglalkoztam, sétáltattam, rehabilitáltam, macska kifutók szépítésében segítettem, tyúkokat, disznókat etettem, és tömegesen adtam örökbe a kutyákat. Interneten hirdettem őket, egyesével, és rengeteg gazdát találtam így. Rengeteg dologban lehet egy menhely munkájában segíteni, attól függően, hogy mennyi időd és energiád van. Kifutók építése, kutyaházak barkácsolása, sétáltatás, takarítás, etetés, stb, stb.

Igaz, hogy pénzt nem kapsz érte, de egy-egy hálás farokcsóválás és nyálas kutyapuszi szerintem sokkal többet ér.

Ne haragudj, hogy ennyit írtam, sok sikert neked a munkához!

Tudnék mesélni rengeteget...Én vagyok a második. Zokni valami hihetetlen jó természetű hatalmas kutya volt, pedig kiskorától a menhelyen élt. Ő volt talán az első, akit sétálni vittem és emlékszem, megijedt valamitől és nem mert tovább menni. A barátom lehajolt hozzá, a kutya meg belebújt az ölébe. Hirtelen olyan kicsinek láttam. Pedig nagy langaléta kutya volt. Akkor ismert bennünket kb. 15 perce. Hatalmasakat sétáltam vele és egy idő után őt én is szabadon mertem engedni. Mindig visszajött.

Azért is jó, ha ismersz egy menhelyet, mert ha utcán látsz kóbor kutyát, tudod hogy hova vigyed.

A lakhelyemről bevittek egyszer a menhelyre egy vörös spánielt. A vezetőnő felhívott telefonon és ezt elmondta. Fogtam magam, csináltam egy plakátot TALÁLT SPÁNIEL címmel és kiplakátoltam a várost, ahol lakom. Mindenhova raktam, ahol az itteni lakók általában megfordulnak: bolt, orvosi rendelő, gyógyszertár, buszmegálló, állatorvosi rendelő, stb. Néhány nap múlva már ment is a gazda a menhelyre a spánielért.:)))

Én azt hiszem, ezért érdemes élni. Én biztos vagyok benne, hogy az én életemnek van értelme, akkor is ha semmi álmom nem válna valóra, én nem hiába élek.

Ma már csak azt sajnálom, hogy tizenévesen amikor sok időm volt, főleg nyári szünetben, nem jutott eszembe menhelyen önkénteskedni. Ma már dolgozok, főiskolás vagyok, van 4 saját és egy menhelyi kutyám, főznöm kell, háziasszonykodnom kell - lehet hogy nemsoká gyerekem lesz - szóval sajnos ma már nincs időm segíteni. Anyagi nehézségeim is vannak, így ha lenne szabadidőm, akkor is valami plusz munka után kéne néznem, nem tudnék már sokat menhelyre járni.

Az is jó volt, hogy gyűjtést szerveztem a menhelynek, és az emberek behoztak a munkahelyemre egy vagon takarót, kutyakaját, sőt pénzt is. Én mindent átadtam a menhelynek.

Nagyon sok barátot szereztem a menhelyi időszak alatt.

Nem is gondoltam volna, de a saját kutyáim később nagy hasznát vették ezeknek az ismeretségeknek, amikor nekem volt szükségem "kutyabébiszitterre". Most pl. az az illető, aki pénzt hozott a menhelynek, elintézte nekem, hogy olcsóbban kapjam a farhátat a kutyiknak.

Nem ezért jártam menhelyre, de később mégis hasznom lett belőle.

Kutyagoló néven alakítottam egy klubot, amiben gyerekekkel mentem kutyát sétáltatni. Nagyon élvezték a tinédzserek, de 1-2 sérülés után hamar rájöttem, hogy egy menhely az nem játszótér. Nagyon nagy felelősség volt, ma már nem merném vállalni kiskorúakkal. Egy kiskölyöknek a száját karmolta szét a kutya, bár nem direkt, de ahogy két lábra állt, véletlen a körme beleakadt a gyerek szájába. Mehettem vele az ügyeletre. Amúgy a mai napi büszkén emlegeti a kissrác az esetet, a kutya is a kedvence maradt, de én kicsit beleőszültem. Volt ott férfigyűlölő kutya is, az meg a barátomnak támadt neki egyszer, amikor úgy mentünk oda, hogy a kutyát épp kiengedte egy másik önkéntes. Azért mondom, hogy észnél kell lenni, de egy jól szervezett menhelyen ilyesmi azért sem történhet, mert mindig ott van egy felügyelő, aki kézben tartja a dolgokat, míg itt a nap 20 órájában nem volt senki a menhelyen a kutyákon kívül, és az önkéntesek sokszor magukra voltak hagyva.

hány éveskortól lehet?

mondjuk 11-12?