Akinek pusztult már el kisállata és később lett másik, ugyanúgy szerette az új állatát is?

Nem ugyanúgy, de ugyanannyira. Nekem tengerimalacom volt, más egyéniség. Csinált ugyanolyan dolgokat, és másokat is. Megvoltak a saját szokásai.

De be tudta tölteni az űrt a veszteség után, ha erre gondolsz.

Van amelyiket igen, van amelyiket nem, vagy épp másképp.

Idő kérdése is ez szerintem, hogy az új kisállatot is megtudom-e úgy szeretni, mint akit elveszítettem. Én másfél hónapja veszítettem el az aranyhörcsögömet, akit imádtam, hamar megszelídült és nagyon jó kapcsolatom volt vele. Ha arra járok, mindig megnézem a kis sírját, ahova eltemettem őt, hogy ugyanúgy van-e minden. Gyakran gondolok rá, nem lehet őt elfelejteni soha sem és csak abban reménykedem hogy tovább folytatódik valahol a kis élete örömben/boldogságban!

Jelenlegi hörimet 2 hónaposan vettem, tehát nem volt teljes egészen fiatalka, így nehezebben is szelídül és még mindig nem tudtam őt a kezembe venni, mert kiugrik. Simogatni lehet és elveszi a kaját, de kezembe nem jön még...remélem ez fog változni. Mindenesetre nagyon szeretem őt és már hallgat a nevére is, ha szólok neki, odajön hozzám, csak nem mer a kezembe maradni az a baj. Tehát játszani még nem lehet vele egyenlőre. Picinyeit viszont könnyebb már szelídítenem akik már szintén külön önálló életet élnek. Mindegyiket szeretem, de egyenlőre még senkit nem szeretek annyira, mint az én elvesztett Fincikémet!