Miért van ez? Nem beteges már?

Vannak akik szeretnek engem és én is őket, nem vagyok egyedül mégis egy különös, önző módon ragaszkodom a kutyámhoz. Röviden: sokszor attól félek hogy valakit megszeret, mi több jobban szeret nálam! Egyik ilyen h*lye rémgondolatom hogy valamilyen módon elvesztjük egymást (elég lehetetlen, egy második árnyék kb), és őt befogják, befogadják és ő megszokik ott és jól érzi mgaát és boldog lesz. Ez onnan jött hogy szoktam nézegetni a menhelyi kutyákat. Ha ez eszembe jut akkor a nem létező szőr feláll a hátamon... De egyszerűen a víz kiver, undorodom a gondolattól....

Természetesen nem ezen agyalok folyton csak néha eszembe jut! És ami érdekes hogy még csak nem is szoktam vele álmodni vagy ilyesmi. Kétszer álmodtam vele amikor kialakult a tökéletes kötődés (kellett hozzá pár év pedig mindig szerettem). De akkor is azt hogy elveszett mi meg kerestük és minden ház hátuljában volt egy ugyanolyan kutya mint ő... Vagy pedig hogy megy el, távolodik nekem pedig nincs hangom akárhogy erőlködök, nem hall meg, ezért nem jön vissza... Hát álmodtam én már rondát de hogy olyan sz*rul nem éreztem magam soha az biztos xD Komolyan semmi bajom az életben de ezt furcsának tartom és nem értem. Ott van pl a macskám. Pont ugyanúgy szeretem de eszembe sem jut ilyen. Valahogy a macskánál nem zavar, bennem van hogy nem olyan mint egy kutya.

Amúgy nem kell félteni a kutyát nem aranykalitkában őrzöm, normális élete van, ezeket csak az agyamban gondolom, különben is egygazdás (van eszem magamhoz illőt választani), ha erőszakolnám sem barátkozna akárkivel.

Aki csak le akarna hurrogni az inkább takarítsa meg magának az időt hogy továbbmegy... :)