Hogy hízeleg a kutyád?

:D aranyos lehet!

nekem 4 kutyám van, mindegyik máshogy...:)

a közép-ázsiai növendék kanom csóválja a farkcsonkját és bebújik a lábam közé, vagy ha kocogunk, akkor finoman nekem dörgöli a fejét... esetleg bebújik a hónom alatt, ha egy másik kutyámat simogatom.:D

a hollandjuhász szerű menhelyim finoman rágcsál, mintha bolhát kergetne bennem.:D meg belefekszik az ölembe és furcsa hangokat ad ki...

a befogadott keverékem nyalogat és fura táncot jár:D

a picike keverékem meg leül mellém és néz a nagy szemeivel...:D

Hát mivel én (most) Jan Fennel módszerei alapján kezelem akutyám, így most sehogy, mert nem hagyhatom neki, hogy hízelegjen (üdvözöljön)... stb.

De régen, mikor még hagytam neki az ilyeneket: nekem nyomogata a játékait, leült ész szépen szugerált, míg meg nem simogattam, vagy mikor lefeküdtem az ágyba, odahordta a játékait és rám tette őket, ha nem játszottam vele újabbat és újabbatt hozott. :D

Most már az a hízelgés, ha "normálisan" viselkedik. :-) De én tényleg annak örülök a legjobban, ha tud viselkedni és nem terrorizál, nem hiszi, hogy ő a főnök. Nagy felvilágosodás volt nekem ez a Jan Fennel könyv. :D

Most nekem az a hízelgés, ha szépen, nyugodtan fekszik a helyén, és "tudja hol a helye" módon viselkedik. Na ilyenkor meg tudnám fullasztani egy nagy öleléssel. :-)

Most már nem eszik meg az ürülékét, na ettől meg a csillagok közt vagyok. :D

Szóval a puszta jelenléte és látványa is "hízelgésnek" számít nálam, hízelgő, hogy így el tudtam sajátítani Fennel módszereit, és a munkám gyümölcse (a kutya helyes viselkedése) már maga a "hízelgés". :D

Az én kommentemet emelted ki, s reagáltál rá, ha nem is szólítottál meg. Ha igazad is van, akkor sem szabadna kéretlenül elmondanod a véleményed erről, mert szerintem illetlen dolog mások nevelési módszereit kritizálni, akár kutyáról, akár gyerekről beszélünk, mindegy. És látszik, hogy félre is értetted az én kommentem, hiszen én is hagyom a kutyának, hogy kifejezze az örömét, csak én másképp. Nem szeretem, ha belelök a sárba, vagy kifut a kapun, esetleg fellöki a kisebbik kutyát, vagy rálép. Azt szeretem, ha nyugodtan üdvözöl, normálisan, úgy, hogy közben nem törik váza...stb. Ez nekem fontos. És eddig nagyon büszke voltamagra (most is az vagyok), de azért nem hiányzik senkinek, aki ennyit szenved a kutyájával, hogy idegenek kritizálják a módszereket és látatlanba boldogtalannak minősítsenek egy kutyát. Pedig hidd el, ennyire boldog még nem volt, annyira nyugodt lelki állapotot sikerült elérnem nála, hogy a saját lába csonkolását is abbahagyta. És mindezt szakértő segítsége nélkül, egyedül rehabilitálom a kutyám. És inkább dícséretet hallana ilyenkor szívesebben egy ember, mint negatív kritikát. Ennyi.

Nem értem, a kutya boldogsága hogyan függene össze azzal, hogy hagyom e neki az őrjöngős üdvözlést, vagy inkább lenyugtatom és csak akkor üdvözlöm (símogatom, játszok vele), ha már nyugodt lelki állapotban van. Az neki jó, ha nem táplálom benne a stresszes állapotot...