Nektek is van ilyen érzésetek sok sok év után?

Elveszett állatot írtál a végén,én cicába vagyok így,pedig már 6 éve ennek,de ugyanezt érzem mint te.

Nekem is hasonló a sztorim,gyámügy rámszállt és apámhoz kellett költöznöm,vagyis nem csak kellett én is szerettem volna. Nem csak azért mert a híd alá kerültem volna,hanem rossz életkörülményeim miatt muszáj volt nem volt más kiút apu pedig gondoskodott rólam 18 éves koromig. Egy hatalmas baj volt hogy a cicámat nem vihettem mert mostohaanyám utálja a macskákat. Mikor ezt meghallottam ordítottam,emlékszek cukrászdába ültem apámmal és mikor ezt kijelentette kirohantam és üvöltöttem az utcán hogy megyek hajléktalannak,nem érdekel. Van most kutyám,de azzal a cicával ugyanez volt a kapcsolatom. Ő nem egy vidéki cica volt,ő igazi panelcica velem aludt,mindent együtt csináltunk.

Emlékszek földszinten laktam albérletbe, és volt hogy kiesett az ablakon (alacsony földszint soha nem lett baja) . Ő soha nem ment el sehova,míg papám a kutyánkért ment vagy én nem értem haza iskolából ő ott ült az ablak előtt sírva. Vagy valamelyik szomszéd vagy járókelő néha felágaskodott és berakta,annyira hűséges cica volt imádtuk egymást. Minden reggel dorombolva,dögönyözve keltett nagyon hiányzik.

És igen 6 éve,nekem is asztalomon van a fényképe..Egy fajtatiszta fehér perzsa cica volt tehát hamar otthont találtunk neki de..sokszor eszembe jut hogy felkeresem és elhozom. Ha egyáltalán él még,nem tudom:( Olyan ritkán látok ilyen cicát,múltkor állatorvosi rendelőbe láttam..fél óra várakozás közben,folyamatosan a könnyeimmel küszködtem 3 napig aludni nem bírtam csak sírtam annyira felkavart látni ugyanolyan cicát..

Szóval tudom mit érzel, első kutyám 14 évig élt rettentő nehéz fehér uszkárt látnom,mindig összefacsarodik a szívem. Ez sose múlik el szerintem,rettenetes hogy lehet szeretni egy állatot,és mennyire mélységes fájdalom ha elveszítjük őket..

De nem vagy egyedül kérdező,én is apámat hibáztatattam sokszor de hiába sopánkodok nem lesz jobb ettől semmi,őt nem kapom vissza..:(

Kedves Utolsó!

Meg se próbáld magatokat a Kérdezőhöz hasonlítani. Ők egy kutyájukat vesztették el (azon lehet vitatkozni, hogy miért), de Ti vagy ötöt, javarészt a saját hülyésegetek miatt. Rátok nem bíznék még csak egy hullámos papagájt sem.

Ne hibáztasd édesanyádat, ha majd neked is lesz gyereked, megérted.

Sajnálom a kutyust, de ne emészd magad.

Gyerek voltam még amikor az 1 éves kutyámat, Buksit elvették tőlem. Anyám idegbeteg volt, zavarta hogy a kutya ásogat a kertben. Odaadták valami távoli rokonnak. 1 év múlva arrafelé nyaraltam, és a nyaralásom idejére kölcsönkaptam Őt. A fél életében nem látott, mégis azonnal megismert, 1 év után. Gyönyörűszép nyarat töltöttünk együtt. Nagymamámék dinnyekertészek voltak, lakókocsiban laktunk egész nyáron egy több holdas dinnyeföld mellett. Egy este kint aludtunk a lakókocsi előtt és emlékszem, olyan volt a csillagos ég, mint valami kupola. Buksi hozzámbújt az ágyban, de Mama épp kilépett a lakókocsiból, és gyorsan rádobtam a dunnát a kutyára. Buksinak annyi esze volt, meg se rezdült, mozdulatlanná dermedt, míg Mama el nem ment, én pedig megkönnyebbülten szedtem le róla a takarót:) Közben elutaztam máshova is nyaralni, Buksi addig mamáéknál maradt. Utána még 1 hétre visszamentem mamáékhoz. Rossz álmom volt, Buksi a Csöpi kutyám kölyke volt és ő volt az egyetlen burokban született a testvérei közül. És én egy burokban született kiskutyával álmodtam valami nagyon rosszat. Nem emlékszem már pontosan az álomra. Utána el kellett válnunk, véget ért a nyár. Most ez az elválás más volt, mint az előző, amikor csak kis időre mentem el. Buksi megérezte a szomorúságomat, mert alig akart leválni rólam. Nagyapám egy kisteherautóval vitt haza engem és testvéremet és a platóról csak a kutyát bámultam, ahogy állt a nyári konyha mellett és nézett utánunk. Alig láttam a könnyeimtől, de láttam, hogy nem mozdul, míg el nem nyelt minket a láthatár. Később azt mondták, visszavitték Buksit annak a rokonunknak, de ők továbbadták Pestre idegeneknek. Csak nagyon sok év múlva, amikor már 19 éves voltam, árulta el anyám, hogy Buksit nem adták Pestre. Nem került vissza a távoli rokonokhoz. Elválásunk után másnap elütötte egy teherautó. Akkor írtam ezt a verset:

"Gyermek vagyok újra, felködlik a múlt,

S a múltból fonok Néked csillagkoszorút.

Régen volt, tudom, de emlékezem,

Nem tudtam akkor még, hogy van Istenem.

De Ő nekünk adta azt a szép nyarat,

S a szép nyárral Téged visszakaptalak.

Elmúlt az a nyár, lehullt az a nap,

És én megint csak elhagytalak.

Emlékszem szemedre, okos kiskutyám.

Meddig álltál ott? Meddig vártál rám?

Úgy rémlik, hat éve szüntelen ott állsz,

S azóta még mindig hűségesen vársz.

Ne várj, kedvesem, én nem mehetek,

Tudod, a felnőttek nem engedték meg.

Gyermek vagyok újra, itt van az a nyár,

Csillagok fölöttünk, körül a határ,

A nyugágyon fekszem a dunna alatt,

hallom a suttogó nyárfaágakat.

Buksikám aluszik a lábaimnál.

Aludj szép kiskutyám! Aludjál! Aludjál..."

34 éves vagyok, és soha nem fogom elfelejteni ŐT.

Én nem elveszett, hanem egy értelmetlenül, fiatalon meghalt kutyámmal vagyok így. 4 éves voltam, mikor apa hazahozta ezt a kis pulit. Jártunk vele mindenhová, vittük csavarogni a közeli homokbányába, a városba, a vasútra, mindenhová. Olyan gyorsan tudott futni, hogy mentünk a trabanttal elhagyatott részen 20-szal, 30-cal, és rohant utánunk, mint az őrült:) Aztán elköltöztünk egy forgalmas főút mellé, nem volt neki megtanítva még a kapuszabály, 1-2 hete lakhattunk ott. Borzasztó vihar volt, nyári szünet előtti utolsó este, faterom pedig 40 fokos lázzal jött haza kocsival. Anya rohant elé, de a kapura nem figyelt, és nem zárta be normálisan. Én észrevettem, hogy a kutya kiszökött, de sötét volt és óriási vihar, és nem mertem kimenni egyedül:( (6 éves voltam). Beszaladtam szólni a szüleimnek, hogy nincs meg a kutya, keressék meg. Egy negyed óra múlva a tetemét hozták vissza, elütötte az autó. Sosem felejtem el, ahogy állunk felette a szakadó esőben, még meleg a teste, és nem hittem el, hogy meghalt. Sehol egy sérülés nem volt rajta (valószínű a fejét találhatták el), megfogtam a testét, hátha dobog a szíve.

Másnap el kellett otthonról utaznom 2 hónapra messze élő öreganyámhoz, de nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe a kutya, rengeteget sírtam miatta. Borzasztóan hiányzott, és iszonyatos lelkiismeret-furdalásom volt, amiért nem mentem utána. Ennek lassan 16 éve, de vannak emlékezetes pillanatok, amiket sosem tudok elfelejteni, a hűsége, a kedvessége, és a halott, meleg teste:(