Hogy tanítod a kutyád? Jutalmazás vagy kényszer? Miért?

Sajnos van olyan helyzet, ahol csak az erőszak szül megoldást. Én BH2-es vizsgáig eljuttattam egy menhelyről kihozott argentin dogot. A kutyán éjjel-nappal szájkosár volt a menhelyen, mert olyan vad volt. Megláttam, beleszerettem, kihoztam. Az első időben, mikor bárki közel ment hozzá, nekiment, ha kaját vittem neki, beleharapott a kezembe, stb. Ebben a helyzetben sajnos elég hasztalan lett volna a "nem, pjuf". Soha az életben nem ütöttem rá akkorát, hogy fájt volna neki, arra szántam ezeket, hogy megértse, ez nem jó, hiszen a dühtől elvakultan se nem látott, se nem hallott. Az első három hét brutálisan kemény volt. Utána kezdett rájönni, nem minden a harapás és az ölés. Ahogy kérdőn fordult a világ felé, nem pedig elvakultam, azonnal áttértem a klikkerképzésre. Megmutattam neki, hogy mi minden jó van itt, elértem,hogy bízzon bennem. Két hónapra rá póráz és szájkosár nélkül vittem úsztatni a tóra, és vígan eljátszott a kutyákkal, odaszaladt az emberekhez, szimat, csóva, liheg, fut tovább. Megértett mindent.

Most, 7 ével később a másfél éves fiam a flüébe és a nyakába kapaszkodva tanul járni, képesek ketten a földön elaludni, és egész nap a fiam gyötri a kutyát. Szájában turkál, húzza a nyelvét, fülét, belenyúl a szemébe, orrába, fogdossa a mancsait. És a kutya? Lustán és elnyúlva fekszik a földön, szuszog, csóvál és nyugodtan konstatálja, hogy a fiam a hátán ül és ordibál.

Van/volt két másik kutyám, őket tenyésztőktől vettem, velük rögtön a klikkerképzéssel kezdtem. Maximálisan bevált, BH, IPO szintű kutyákat neveltem belőlük.