Csak én vagyok elnézőbb az öreg kutyámmal? Már nem vagyok vele olyan szigorú.

Az miért baj, hogy nem vagy vele már olyan szigorú?

Ha öreg a kutyád, akkor már úgy is megtanulta a dolgokat... inkább szeretetet adj neki, mert nem tudhatjuk mikor megy el...

Én is így csinálom. A fiatalt simán megrángatom, ha bunkó, jobban betartatom a szabályokat is, mert még próbálkozik, sokszor fegyelmezetlen.

Az öreggel meg már ismerjük egymás gondolatát is, összecsiszolódtunk, egyikünk sem hiba nélkül való. Bizony előfordul, hogy kierőszakol dolgokat: a kiflim csücskét, vagy hogy feljöhessen az ölembe, mikor nem hívom stb. A vele való kapcsolatomba ez belefér, nem "romlik" el tőle.

Az egyetlen, amiből nem engedek, az a behívhatóság.

Nem alázom. Nevelem. Nem mehet ki a kapun parancs nélkül - nem azért, hogy szivassam, hanem hogy ne csapja el egy kocsi. Az öreg nem tágít mellőlem, róla tudom, hogy nem fut ki az úttestre. És nem azért nyúlhat csak engedéllyel a kajához a fiatal, és minden további nélkül az öreg, mert szemét módon kivételezek, hanem mert a fiatal folyamatosan feszegeti a határait és sokkal szigorúbb fegyelemre van szüksége.

Nem azért vagyok elnézőbb az egyikkel, mert öreg, hanem mert ismerem, és tudom, hogy fegyelmezett marad akkor is, ha kicsit engedékenyebb vagyok.

Konrad Lorenz írta az Ember és kutya c. művében, hogy rendszeresen megbotránkoztatta a környezetét, hogy mikor a két kutyája együtt elkövetett valami gazságot, akkor a fiatalt elverte, az idősebbet meg csak megdorgálta. De mivel ismerte a kutyáit, tudta, hogy a két büntetés pontosan egyenlő mértékben hat a kutyákra. Nem lehet minden kutyára ugyanazt a módszert ráhúzni, sőt az életkor előrehaladtával is változhat.

Ööö... nem. :) Nyilván van olyan is, aki azért tart kutyát, hogy legyen kinek parancsolgatni, de én a magam részéről nem vagyok szociopata.

Viszont ismerem annyira a kutyáimat, hogy meg tudjam különböztetni az első blikkre hasonló viselkedéseket. Például, ha a játék hevében felugrik rám a kutya, akkor megfogom a lábait és "táncolunk", vagy elkezdünk birkózni, szóval belemegyek a játékba. De ha az a felugrás nem játékos, hanem birtokló jellegű, ne adj' isten hágó mozdulatokba torkollik, akkor úgy lököm le magamról a kutyát, hogy a lába se éri a földet. Van a játék, és van a pofátlanság. Ha azért áll elém a kutyám, hogy játszani hívjon vagy még egy kis simogatást kérjen, hát megsimogatom, aztán megyek tovább. De mikor bekeresztez előttem csak azért, hogy kerülnöm kelljen, vagy netán megpróbál ellökni attól a dologtól, amivel épp foglalkozom, azt nem tűröm el.

Ez ugyanaz, mikor mondjuk megsérül és el kell látnom a sebét, akkor természetes, hogy vinnyog és a kezem felé kapkod. Ő sem gondolja komolyan, én sem. Fáj neki, ezért reagál rosszul. De ha a játékáért nyúlok és akkor mordul rám, akkor azt persze hogy nem nézem el neki.

Vannak kutyák, akiknek soha eszükbe sem jutna konfliktusba keveredni a gazdájukkal, és vannak, akiknek elég egy rossz mozdulat, hogy támadjanak. A skála két vége között pedig számtalan egyéb habitus is fellelhető, és minden gazdának egyénileg kell megtalálnia a kutyájának leginkább megfelelő bánásmódot.