Egyre nehezebb visszafognom magam, mindenbe beleszól a párom édesanyja! Hogyan lehet ezt kezelni?

Azért teszi mert megteheti.

Szerintem egyszer nagyon-nagyon rakd helyre.

Nem goromba vitára gondolok hanem határozott vélemény nyilvánításra.

A páros a másik fele.

Alaposan el kéne vele is beszélgetni.

Az a baj, hogy egy napig kussol a mama és utána megint kezdi és ráhagyjátok.

Egyszer és mindenkorra beszéld meg a pároddal, hogy minden egyes próbálkozásnál szépen torkolljátok le! !Ennyi!

Ha duzzog akkor duzzogjon a saját hibája magának csinálja nem ti tehettek róla. Ha nem képes felnőtt értelmes ember módjára viselkedni akkor így járt. Az anyaságnak is megvannak a határai.

Nem kell mindenbe beleavatni. Nem kell elmondani hova mentek, mit akartok venni, csinálni.

Hétvégén a telefont tessék vagy kikapcsolni vagy lenémítani és nem felvenni.

Anyukának meg nem kell mindjárt ugrani a férjed nyugodtan visszautasíthatja egyszer, kétszer, sokszor és elmondhatja neki, hogy van családja és veletek szeretne lenni.

Ha anyuka hisztizik akkor nyugodtan mondja meg neki, hogy fejezze be mert szánalmas, amit csinál. Ha így folytatja kiléptek az életéből és kész.

Nincs férje? Macerálja őt!

Vagy találjon valami programot.

A szomszédom friss nyugdíjas, klubokba jár hétvégén kirándulni mennek. Vannak különféle foglalkozások, ingyenes tanfolyamok. Kösse le magát.

Itt csak a párod tudna rendet rakni.

Fogjatok össze és kész de a legfontosabb, hogy következetesek és megingathatatlanok legyetek egy pillanatra se engedjétek ki a gyeplőt a kezetekből. Vagy ha van rá mód költözzetek a lehető legmesszebb tőle.

Az ilyen egy mártír lélek, nincs saját élete. Fog sírni-ríni, pampogni de ne hatódjatok meg. Az ilyen banyáknak csak az számít, ami nekik jó de ez fel sem tűnik nekik.

Ne hagyjátok magatokat. Ha igazán szeretitek egymást akkor tartsatok össze és vegyétek át az irányítást. Vele szemben erélyesebbnek és erőszakosabbnak kell lenni mert rettentő makacsok és az ilyenek is elég erőszakosak. Csak a saját nyelvükön értenek.

A párodnak kellene a sarkára állni, és közölni az anyjával, hogy a ti életetekbe ne szóljon bele.

Ha meg megint "sürgösen" kell neki a fiacskája, moközben már van tervetek, akkor mondja meg, hogy most nem ér rá, máskor szóljon elöbb.

Mellesleg nem kellene az anyósnak olyan szinten részt venni az életetekben, hogy tudja, mit fözöl, mit vásárolsz be, stb. Nem kell neki minden nap megjelennie nálatok, pár hetente böven elég, ha eljön "vendégségbe", elvégre nálatok ö vendégnek számít.

Nézd, mi együtt élünk anyósommal, mégsem hagyom/hagyjuk, hogy beleszóljon olyasmibe, amihez nincs köze (ő amúgy kedves, aranyos, de kéretlen tanácsai lennének - ha nem rendeztük volna ezt már le a legelején, kulturáltan).

Ti ráadásul nem is éltek együtt, ha jól értelmeztem, akkor hogy tud beleszólni pl. a vásárlásaitokba?! Vagy küldöd neki a számlákat, hogy véleményezze? Nem is értem.

A közös programokat is csak addig teszi tönkre, amíg ti birka módon engedelmeskedtek neki. Felnőtt emberek vagytok, csakis a ti hibátok, ha hagyjátok, hogy terrorizáljon benneteket. Hiába a párod anyukája, ha ilyen szinten elviselhetetlen, akkor minimalizáljátok a kommunikációt, még telefonon is. Vezetékest kapcsoljátok ki, amikor nagyon nem akartok hívást fogadni, és párod se ugorjon, csak ha tényleg baj van. De persze aki ennyire áldozattípus, mint ti, annak nehéz tanácsot adni, ha képesek lennétek rá, már rég kiálltatok volna magatokért.

A hisztinek meg ugyebár sosem volt értelmes (és eredményre vezető) megoldása a hisztiző fél kiszolgálása, akaratának teljesítése.

Nehezíti a helyzetet, ha a kedves mama mindig is ilyen volt, és kiskorától kezdve ennyire hat a párodra - ha nem vagy elég talpraesett, nem sok esélyed van "ellene".

Meg kell húzni a határokat.

Hétvégi megbeszélt program? Nálunk is próbálta áthúzni,de átbeszéltük párommal,amíg nem kórházba kell látogatni,addig nem módosítunk előre eltervezett programon (rosszullétet szimulált,kiküldtük hozzá az ügyeletet,fizethetett,mert nem volt semmi baja,feleslegesen szállt ki a doki).

Hisztizzen,majd megunja.

Mit vegyetek a saját pénzetekből a saját lakásotokba? amit akartok.Max elmondja hogy szerinte mit,ti meg megveszitek,amit erdetileg akartatok.Kész.

Nem kell beszólogatni,elég ha mosolyogva elengeded a füled mellett amit mond.

Persze ehhez párod is partner kell legyen.

Kedves Kérdező!

Az én meggyőződésem szerint a Párod Édesanyjának a viselkedését soha nem fogod tudni megváltoztatni se Te, sem a fia.

Saját élettapasztalatból azt mondom, hogy két dolgot tehetsz, tehettek: egyrészt megtanuljátok elfogadni és minél higgadtabban kezelni ezt az egész helyzetet és a viselkedését, és megtanultok nem érzelmekkel reagálni rá (tudom, hogy nem könnyű, de sokat lehet benne fejlődni! :-)

Addig tudja, - és minden valószínűség szerint addig fogja - ezeket az érzelmi játszmákat játszani Veletek, amíg azt látja, hogy előbb-utóbb sikerül érzelmi reakciót kiváltani Belőletek, és ezzel elérni, amit akar.

Ha hasonló helyzetben lennék, bármikor, amikor kéretlen tanácsot ad, kritizálja a választásomat, döntéseimet, akkor megpróbálnám teljes lelkinyugalommal azt mondani Neki: Köszönöm a tanácsokat / észrevételeket / javaslatokat, majd megfontolom / megfontoljuk őket.

Aztán azt tenném, amit a Párom és én jónak tartunk.

Szerintem a századik alkalom után azért valószínűleg már Ő is venné a lapot! :-)

Másrészt megpróbálhattok minél kevesebb alkalmat teremteni arra, hogy bármiről kéretlen véleményt nyilvánítson. (Gondolok itt arra például, hogy ha Ti - két felnőtt, kereső, önálló életvitelt folytató emberként - valamit venni akartok a lakásotokba (mint írtad konkrét példaként), akkor ha ezt nem hozzátok előre a tudomására, akkor nem teremtetek lehetőséget arra, hogy beleszóljon a választásotokba, ha ez tényleg irritál Benneteket.

Ha pedig van bármi, amivel kapcsolatban érdekel Benneteket a meglátása, véleménye, akkor úgyis nyilván megkérdezitek Tőle.

Azt írod: "már nagyon nehéz visszafognom magam, hogy ne mondjam ki, amit gondolok. Csak nem vagyok bunkó ember, és inkább magamban tartom, de már túltesz mindenen!"

Én egyáltalán nem tartanám bunkóságnak, hogy ha egyszer le tudnál ülni Vele beszélgetni arról, amit ide leírtál, minél udvariasabban, minél nyugodtabban és tárgyilagosabban, de őszintén. Egyszer legalábbis érdemes lenne szerintem, többször én sem próbálnám.

Ugyanakkor ez szerintem sokkal inkább a Párod feladata lenne, még ha nyilván nehéz is Neki.

Ha szép szóval, érvekkel végképp nem lehet meggyőzni az Anyukáját, (mint írtad, "Próbált már vele a párom beszélni szépen, csúnyán, tartott 1 napig az, hogy békén hagyott minket, aztán minden folytatódott ugyanúgy.), akkor - az én meglátásom szerint legalábbis - a tetteitekkel tudnátok megmutatni, hogy komolyan gondoljátok, hogy 29 és 30 éves felnőtt ember létetekre nem kívánjátok Neki átengedni a döntést arról, hogy mit esztek, arról, hogy hogy rendezitek be a lakásotokat, arról, hogy mit vesztek fel egy munkahelyi vacsorára és arról sem, hogy közösen töltitek-e a hétvégét.

Megfogalmaztad például, hogy nem egyszer játszotta már el, hogy meghiúsítja az eltervezett közös hétvégi programotokat, és úgy érzed, direkt csinálja.

Hacsak nem arról van szó, hogy egy-egy esetben valami létfontosságú, tényleg halaszthatatlan teendő merül fel (amit felhetetően reálisan meg tudtok ítélni, amikor a kérését megfogalmazza), akkor ilyenkor miért nem tartotok ki az eredeti elképzelésetek mellett, és mentek el az előre eltervezett, megszervezett programra?

Tényleg nem szeretnélek megbántani, de ha ennyi idősen nem meritek felvállalni ezt a döntést azért, mert "ha Párod ilyenkor nem megy, akkor Anyukája írtó nagy hisztit csap", akkor a Ti megítélésetek szerint mikor, hány éves korotokban fog eljönni ennek az ideje?

Nem buta poénnak szánom, sokkal inkább elgondolkodtató példának, de a saját környezetemben láttam arra példát, hogy egy felnőtt nővel egészen addig "játszotta" ezt a fajta érzelmi zsarolást a saját, nagyon erős egyéniségű és akaratú Édesanyja, akinek mindenről mindig nagyon határozott elképzelése volt azzal kapcsolatban, hogy a családban kinek mit, mikor és hogyan kéne tennie, amíg 92 éves korában el nem hunyt.

Szerintem minél tovább benne reked valaki egy ilyen "játékban", annál nehezebb lesz "kitörnie" belőle.

Hozzád hasonló helyzetben nem voltam, de huszonévesen életem olyan kapcsolatban, ahol a Párom Édesanyja valamiért nem tudott elfogadni, (nyíltan soha nem mondta, és nem éreztette velem, a Páromban viszont nem volt annyi érettség és bölcsesség, hogy ne mondja vissza, amiket a hátam mögött mondott rólam.)

Jól nem esett, de akkor is úgy gondoltam, és most, hosszú évek távlatából, az élet által visszaigazolva is úgy látom, hogy nem személy szerint velem volt problémája (a szakításunk óta két barátnő, egy épp válófélben levő feleség (az unokájuk Anyukája) és mostani új barátnő sem "felelt meg, felel meg" az Anyukája elképzelésinek.

Más helyzet, mint amivel Nektek van kihívásotok, és közel sem biztos, hogy igazam van, de szerintem a gyökerük valahol ugyanaz: vannak nők, akiknek nagyon nehéz megbarátkozni a gondolattal, hogy a "kisfiuk" időközben, felnőtt férfivé vált, társat választ magának, önálló életet él és saját családot alapít - ami persze nem jelenti azt, hogy az Édesanyja ne töltene be továbbra is fontos szerepet az életében.

Lehet, hogy Te is ismersz olyan férfit, akinél - függetlenül attól, hogy egy háztartásban él-e még a szülőkkel, vagy sem - 25-30 éves korára sem ment végbe ez a természetes "leválási folyamat", és egyfajta megfelelési kényszer, és érzelmi függőség fűzi őket az Anyukájukhoz.

Persze ez is olyan játszma, amihez két ember kell, egyedül képtelenség fenntartani.

Gondolam, hogy leírok egy olyan esetet Neked, ami a Ti problémátokra nem igazán hasonlít, de bízom benne, hogy a végén megérted, hogy milyen tanulságra, általánosabb összefüggésre szeretnék rávilágítani vele.

A Páromat hosszú ideje ismerem, négy éve élünk együtt, és amikor komolyra fordult a kapcsolatunk, nekem természetes és magától értetődő volt, hogy bemutatom a Családomnak.

Fordítva ez nem történt meg, én pedig nem kérdezősködtem az okáról, gondoltam, majd amikor Ő elérkezettnek látja az időt, akkor úgyis szóba hozza a dolgot.

Egyszer őszintén elmondta, hogy mi az oka, mert szerette volna, ha megértem és elhiszem, hogy ez nem személy szerint rólam szól, és nem is arról, hogy ne érezné úgy, hogy a kapcsolatunk még ne érett volna meg erre a lépésre.

Elmondta, hogy az Anyukája középiskolás korában, és később is képtelen volt kritika nélkül elfogadni a szíve választottjait, és más, felnőttként meghozott döntéseibe is olyan mértékig igyekezett beleszólni, hogy nehezen viselte. Próbált Vele erről többször beszélgetni, de nem változott a helyzet, sőt időnként jópofáskodó, időnként zavarba ejtő, gyakran meg nem éppen jóindulatú megjegyzéseket hallott vissza a személyes dolgaival kapcsolatban a nagynénjeitől, amihez szerinte azoknak sem közük, és úgy érezte, hogy az Anyukája visszaélt a bizalmával, amikor ezeket kifecsegte. Ekkor megint elbeszélgetett Vele, és elmondta, hogy ha nem tudja vagy nem akarja tiszteletben tartani a magánéletét, és nem lehet vele őszintén beszélni olyan dolgokról, amit Vele szívesen megosztana, de nem tartozik a kiterjedt rokonságra és másokra, illetve hogy ha továbbra is képtelen megbarátkozni a gondolattal, hogy olyan barátnőt is választhat, aki Anyukájának nem feltétlenül tetszik, és ennek muszáj hangot is adnia, akkor sajnos csak az a megoldás marad, hogy a továbbiakban nem fogja megismerni őket, és nem fog olyan dolgokról tudni, ami rá éppen tartozhatna, de a nagynénikre, munkatársakra és szomszédokra már nem.

Gondolom, az Édesanyja nem hitte el, hogy komolyan gondolja, mert a viselkedésén ezután sem változtatott.

Én nem makacs embernek ismertem meg a Páromat, de következetesnek igen, és mindig is azt láttam, hogy amit kimond, azt tényleg komolyan is gondolja.

Több, mint tíz éve úgy él, hogy a Szülei nem tudják, hogy hol dolgozik, nem tudják, hogy hol lakik, és nem ismernek engem. (A testvére ugyanakkor tudja mindezeket, és engem is ismer Ő is és a Családja, de tiszteletben tartják a Párom döntését, és mindezekről nem beszélnek a Szülőkkel.)

A Párom minden héten meglátogatja a Szüleit, jó viszonyban is vannak, és ha bármiben szükségük van segítségre, felhívják telefonon, és mindig számíthatnak is rá.

Mindannyian megtanulták elfogadni ezt a helyzetet, még ha nyilván nem is ideális, és bizonyos értelemben nem is "normális".

Én is örülnék, ha valaha megismerhetném őket személyesen, de nem tudok mást tenni, mint tiszteletben tartani a Párom döntését.

Személy szerint nem vígasztal, hogy tudom, hogy sok nő, akinek harmónikusnak éppen nem nevezhető a viszonya az anyósával, talán még szívesen cserélne is velem.

Én úgy gondolom, még akkor is jó lenne ismerni Őket, ha történetesen Velem kapcsolatban is kritikus lenne az Anyukája, vagy megpróbálna olyan dolgokba belebeszélni, ami nem rá tartozik, mert úgy gondolom, hogy már van annyi élettapasztalatom, meg vagyok annyira elfogadó, hogy tudnám kezelni ezt a helyzetet is, még csak azt sem várnám a Páromtól, hogy a védelmébe vegyen (nem úgy, mint ahogy huszonévesen elvártam volna az akkori szerelmemtől).

De ha a jelenlegi helyzetem és egy szélsőségesen rossz anyós-meny viszony közül kéne választanom, ami már egy párkapcsolatot is képes megmérgezni, akkor azt gondolnám, hogy az előbbi még mindig jobb.

Remélem, sem Te, sem más nem érti félre a szándékomat, és nem feltételezi, hogy azért írtam le ezt a történetet, mert követendő példának, elfogadható megoldásnak tartanám, amit a Párom választott.

Annyit kívántam vele szemléltetni, hogy önálló, cselekvőképes, szabad akaratukban erőszakkal nem korlátozott felnőtt embereknél szerintem nem létezik olyan eset, amikor tehetetlenül kénytelenek tűrni egy számukra rossz, nehezen elviselhető, a személyes integritásukat sértő helyzetet - az Ő döntésük, hogy az adott élethelyzetben mi ami még számukra elfogadható, és mi az ami már nem, még akkor sem, hogy ha már "drasztikusabb" eszközökhöz kénytelenek folyamodni, mert szelídséggel, szép szóval, meggyőzéssel nem sikerült hatni a másikra.

Én abban hiszek, hogy megváltoztatni nem tudunk másokat - ugyanúgy, mint ahogy teniszben vagy röplabdában sem játszhatunk a másik térfelén, de a saját térfelünkön mindig van mozgásterünk.

Sok sikert kívánok Nektek is, és minden, hasonló kihívással szembenéző párnak is a minél békésebb megoldás megtalálásához!

Üdvözlettel:

Vera