Mit tehetnék, hogy picit jobb legyen? Teljesen magam alatt vagyok, és kiborultam, nem bírom

Szegénykém:(

Nem mehetnél lakni a Pesti rokonokhoz? Ott szemmel lennél tartva és így anyukád aggódalma is csekélyebb lenne. Vagy csak beszeld meg anyukáddal,hogy majd a rokonok vigyáznak rád. Ha elég ügyes vagy ahhoz,hogy megvalósítsd az álmaidat,akkor a szüleidnek is meg kell értenie,hogy felnőtt vagy és küzdesz azért amit szeretnél. Talán ha látják rajtad,hogy sikerül és komoly céljaid vannak. Szerintem csak nem akarnak elveszíteni. Küzd mert megéri! Bizonyítsd be,hogy akarod!!!

Ha hajthatatlanok valahogy költözz el,mert az egészségednek is ártasz. Ne törődj a pesszimista beszólásokkal,te éled az életed nem ők!

ha azt tanulhatnál Pesten amit imádsz akkor menjél.őket meg hagyni kell a csudába.csinál meg a nyelvvizsgádat,sok sikert hozzá!:)

a szüleidről még annyit hogy csak neked lesz rosszabb ha mindig ezt fogod hallgatni.ez már túlzás.fogadjanak el úgy ahogy vagy.mondd meg nekik hogy az a lényeg hogy te elégedett legyél magaddal .ne nekik akarj megfelelni hanem magadnak.a nyelvvizsgád ha sikerülne ,az hátha segítene ebben és visszavennének mert látnák hogy minden véleményük ellenére sikerült.

Pedig az a megoldás, hogy szó nélkül elköltözöl. Nem élheted le görcsölve az egész életed.

Látod, annyira leépítették az önbizalmad, hogy ahelyett, hogy lelépnél, azon aggódsz, hogy balhé lesz.

"Tudom, hogy elmúltam 18, és azt csinálok amit akarok, de ha szó nélkül jelentkezek Pestre, akkor abból hatalmas botrány lenne, és azt sem szeretném."

itt a baj. ki kell mondanod hogy elég. őket nem érdekli, hogy mi van veled, őket nem érdekli, hogy mit szeretnél, ők nem engedik, hogy felnőj, nem engedik eldöntsd milyen diplomát akarsz, vagy hogy akarsz-e egyáltalán, és a többi. egyszóval nem számítasz. egy kis pisis vagy nekik. te meg azzal foglalkozol, hogy jaj, lehet megbántódnának ha kiállnál magadért?!?! csak úgy lesz vége, ha te teszel pontot a végére. nem lesz kellemes. de ebben a helyzetben maradni szerintem rosszabb.

Az a baj, hogy aki nincs ilyen helyzetben, egyszerűen nem tudja megérteni a dolgot... könnyű azt mondani, hogy igenis elmúltál 18 és azt csinálsz, amit akarsz, de a valóságban ez nem így megy.

Tudom, mert én is így nőttem fel, és hihetetlenül keményen küzdök még most is a saját önállóságomért (szintén 19 vagyok). Az állandó lelki terror, a folytonos ellenőrizgetés, annak belém sulykolása, hogy én vagyok a rossz - na, ezek teljesen kikészítettek idegileg.

Szóval, kedves kérdező, készülj fel rá, hogy nagyon nehéz dolgod lesz, de azt hiszem, megéri változtatni. Tudom, hogy legbelül nagyon félsz, és bizony fáj is ez a dolog, de próbálj meg elsősorban a céljaidra koncentrálni.

Megmondom, hogy én mit tettem. Mivel anyám sosem volt hajlandó meghallgatni engem, ha belekezdtem abba, hogy mi a problémám vele, azonnal félbeszakított, ordítozni kezdett, eszébe sem jutott, hogy neki változnia kellene... mert nehogy már ő. Nos, szépen fogtam magam, és leírtam egy hosszú, 3-4 oldalas levélbe mindent, ami bánt, a gyermekkori megverésektől kezdve a kamaszkori megalázásokig.

Igaz, egy hétig gyűjtöttem a bátorságot, hogy odaadjam neki, de végül megtettem. Akkor azt mondta, hogy beszéljünk, aztán mindent tagadott, persze semmire nem emlékezett, amivel megbántott volna, a végén még magát próbálta mártírként kihozni, de azért elindult egy kis folyamat.

Igazából megsértődött, amiért azt írtam neki, hogy sajnálom, amiért nem volt hajlandó az az anya lenni, akit én olyannyira szeretni akartam és ha így folytatja, nem kívánom tartani vele a kapcsolatot... nos, azóta nem sokat beszélünk, viszont kijelentette, hogy ezentúl nem szól bele az életembe, ha már mindezt így gondolom.

Nem mondom, hogy jó ez így, mert nem azt akartam elérni, hogy sértődötten járkáljon fel-alá a házban és még csak rám se nézzen, hanem csak annyit kértem, hogy gondolkodjon el a dolgokon és változtasson... de mégis, egy kicsit jobb így élni. Még mindig vágja az arcokat, és másoktól hallom vissza, hogy mi baja van velem, érezteti, hogy én vagyok a rossz - de már könnyebben leseprem magamról az egészet. Nem ellenőriz, nem parancsolgat, nem akar mindenbe beleszólni. Megvolt az ára, de meg kellett fizetni, ha boldog akarok lenni.

Vannak még kis trükkjeim: ha esetleg "úgy" szól hozzám, akkor türelmesen megkérdezem, hogy miért ilyen stílusban kell megkérdeznie valamit. Vagy én személy szerint nem játszom a sértődöttet, nem is vagyok az, ugyanúgy beszélek hozzá, mosolygok rá, maximum ő már rám se néz.

Szóval, hosszú lenne ezt amúgy leírni, de ha gondolod, beszéljünk privátban :)