Miért hagyják szenvedni a súlyosan sérült gyermekeket?

"Meddig van meg az élethez való jog?"

Addig él valaki, amíg el nem jön az ideje az elmúlásának. Ha 10 perc, akkor sajnos annyi, ha 10 év, akkor annyi, ha 90, akkor pedig annyi. Én nem hiszem azt, hogy csak azért, mert az emberi faj sok mindenre képes, joga lenne dönteni életről és halálról. Sem mellette, sem ellene. Nagyon nagy baj, amikor azt hisszük magunkról, hogy mindenhatók vagyunk. Azt gondolom, hogy igen, nehéz élete van, talán a nagy részét nem is érti, de az életének értelme van, valamiért itt van közöttünk, és itt is marad addig, amíg feladata van. Te is, én is, ő is. Nem dönthetjük el, hogy ki érdemli ezt meg és ki nem. Nincs helyes megoldás. Élni és élni hagyni, én így gondolom. N28

Ők a maguk módján örülnek, szeretnek, éreznek, gondolkodnak, ÉLNEK.

Az idejük pedig, majd eljön, kinek így kinek úgy.

Egyet tudok érteni azzal, hogy magzati diagnosztikával meg kellene előzni azt hogy sérült magzat kifejlődhessen.

Viszont egy sérülten született csecsemő megölése, vagy még inkább egy nagyobbacska gyermek életének elvételéhez ugyan kinek van joga?

Még a náci Németországban is hivatalosan le kellett állítani az eutanázia programot amint az nagyobb nyilvánosságot kapott (2 év alatt 70 ezer áldozata volt), ez ellen tiltakozott a legjobban a nép a 12 éves náci uralom alatt.

"Kértem Istent, tegye egészségessé béna gyermekemet, és Isten azt felelte: Nem.

Azt mondta: A lelke egészséges, a többi ideiglenes."

Ha felnő és majd ő azt mondja, hogy így nem képes élni semmiképp, akkor támogatni lehetne abban a döntésében is, hiszen ha tényleg csak szenvedésnek érzi az életét, akkor kínzás lenne hosszabbítani a szenvedéseit.

Tajgetosszal jó példázni addig, amíg nem neked kell oda állni a szikla széléhez.

Mi van akkor, ha egy közlekedési balesetben pl. elveszted a fél agyadat vagy súlyos betegség után válnál boldognak kinéző szellemi fogyatékossá, akinek úgymond nincs semmi társadalmi haszna? Vagy mondjuk ugyanez történne közeli hozzátartozóddal?

Az élethez való jog mindenkinek jár. Viszont én az eutanáziát támogatnám, attól függetlenül, hogy felnőtt, vagy gyerekről van szó. Hogy miért?? Édesanyám 5 hónapig feküdt éber kómában, egy szív infarktust követően. Mindennap mellette voltunk, szinte mi láttuk el a nővérek helyett. Kialakultak a felfekvések, minden lehetséges ponton, teljesen csont és bőr lett, és már két hónap után azért imádkoztam, hogy haljon meg végre, ne lássam szenvedni. A végpont nálam az volt, amikor annyira csúnya volt a lábszárán a felfekvés, hogy sípcsontig metszették neki! Kiakadtam....Az ember képes élve szétfoszlani!? Nem tudott beszélni, mozogni, azt hogy érzett-e valamit, vagy érzékelt-e minket senki sem tudja. De nem bírtam volna hallgatni a szenvedését...bár biztos vagyok benne, hogy tudta mi történik vele. Végül 5 hónap után szeptikus sokk végzett vele, a szemem láttára...és ha belegondolok, hogy egy lehetőséggel ezt a szenvedést meg lehetett volna előzni, én mindenképp támogattam volna. És nem magam miatt. 52 éves volt, azóta sem tettem túl magam rajta.

De véleményem szerint, ha ennyire súlyos rendellenességről van szó, hogy szinte élőhalott az ember, vagy gyerek, nem hiszem, hogy van értelme az életnek. Viszont hogy ki élhet és ki nem ugye azt megint nem mi döntjük el.

Kedves utolsó! Őszinte részvétem!

Te is érzed, hogy ez a tapasztalat meghatározta az életed, befolyásolta a személyt, aki most leírta ezeket a sorokat. Ha nem éled át, vajon most ki lennél, hol lennél...? Édesanyád nehéz sorsot kapott, de oka volt annak, ami történt. Mindig oka van. A te lelki fejlődésed is másképp alakult az ő élete, szeretete és halála által is. Ezek fontos dolgok. Neki úgy és akkor kellett elmennie. Éltem át fájdalmat szeretett személy elvesztését. Hiszem, hogy mindennek oka van. Nem csak a szenvedő saját életére, de _mindenkire_ hatással van, akár ápolókra, akár a családjára. Nincs értelmetlen élet, és nincs értelmetlen halál. Csak a Jóisten (vagy ki -miben hisz) tudja, miért történt így, ahogy. Mi megértjük, ha megértünk rá.