Van egy barátnőm,43 éves. Tönkrement az életünk, és valahogy össze hozott minket a sors. Összeköltöztünk három hónap után. Hát napja élünk egy fedél alatt, kettő gyereke,12, és 15 évesek. Nekem is van egy, de ő nem él velünk, Eddig minden ok?

A párom nagyon rossz passzban van. Elvesztette a lakását, a volt férje nem szereti a gyerekeit, fizeti a tartásdíjat, de nem jó a viszony a gyerekek és az apjuk között. A p@rom szülei alkohol problémákkal küzdöttek, az apja már halott, a kedves anyuka, otthonban, demenciában szenved. Mindegyiket neki kellett kell gondozni, a dolgaikat intézni, most is. Az előzö partnerei sem tettek érte, hogy könnyebb legyen neki. Idegi bénulást kapott, két évig nem tudta ellátni a feladatait, vagy csak nagyon nehezen. Kikészült. Sajnos nagyon negatív a külvilág felé, és felém is. Mindent rosszul csinálok, legalábbis ő szerint. Elfogadtam, felvállaltam a gyerekeit, meg teszek mindent, hogy könnyebb legyen nekik, vállalkozóként, van szabad időm elintézni a mindennapi dolgokat ami a közös érdekünk. Jó fejek a gyerekei, okosak, tanulnak, nincsenek bajok velük. Semmi. De valahogy, valamiért mindíg belém köt a párom, minden féle hülye apróságokon akad fent. Ahogy tudom, viszem őt, kikapcsolni, kirándulás, kettesben, a gyerekekkel közösen. És nem változik semmi, csak rosszabb lesz. Anyagi gondjai vannak és ez nagyon befolyásolja, még úgy is, hogy mellé áltam, és azért sokkal könnyebben veszi az akadályokat. Nem szoktam visszaélni ezzel soha, nem éreztetem vele. Mégis szar az egész. Nem fogadja el, hogy mentálisan a padlón van, rám fúj, és szerinte én vagyok aki segítségre szorul. Voltam orvosnál, de nem vagyok beteg, csak annyira mint bárki más normális ember. Olyan mintha irigy lenne, azokra akiknek jobb a helyzete. Ha esetleg valaki járt már ilyen cipőben, kérem tanácsoljon valamit, hogy mit tegyek az életünk szebbé tételében?