Tényleg az a normális, hogyha valaki elköltözik, akkor megszűnik létezni mindenkinek?

"Nem szeretnék sárdobálást,..."

Hát pedig dicsérgetni nehéz lenne!

Egy bunkó a mostohatesód. Majd ha legközelebb kell neki valami akkor ti se érjetek rá soha.

Én a helyedben küldenék neki egy smst hogy kicsit nézzen magába, hogy a mama és az apja is mennyire szomorú amiatt hogy csak addig voltak fontosak míg tolták a pénzt. A helyébe nagyon sürgősen minimum meg kellene hívni a családot az új lakásba egy ebédre, vagy legalább egy sütire, és sűrű bocsánatkérés közepette megígérni hogy innentől néha azért méltóztatik ráérni ha a család keresi.

Szia!

Egyikünk sem lát bele a tesód fejébe, de szerintem nem arról van szó, hogy utál titeket vagy nem érdeklitek, hanem hogy még nem rázódott bele az új helyzetbe. Előbb gondolnék arra, hogy valami lelki nehézséggel küzd, mint arra, hogy direkt elhanyagolja a szüleit, testvéreit.

Már csak azért is, mert ez velem könnyen megtörténik: ha van két-három feladat, amihez semmi motivációm, de mégis úgy érzem, hogy mindenképp meg kéne őket csinálni, akkor könnyen csúszom abba, hogy nem kezdek bele ezekbe, de semmi más értelmesbe sem, és folyamatosan úgy érzem, hogy nincs időm (hiszen egy csomó dologra nem jut, amit szeretnék). Ha véletlen mégis sikerül elintézni a problémás néhány feladatot, akkor hirtelen rengeteg időm lesz. Utólag mindig nagyon okos vagyok, hogy persze nem kellett volna halogatni - de mikor meg éppen halogatok, akkor nem sikerül kiszabadulni, hiába tudom, látom hogy mi történik.

Nem, nem ez a normális.

Egyik szombat délután menjetek át személyesen, vihettek valami kis kekszet, sütit, hogy ne l*cs*szés jellege legyen a dolognak és mondjátok el neki(k) őszintén a problémátokat, sérelmeiteket hátha kiderül mi a valós indok.

Kismillió oka lehet annak, hogy így viselkedik egyébként. Attól kezdve, hogy a barátja nem kedveli a családotokat és megtiltja neki, hogy beszéljenek veletek, munkahelyi problémák, rossz gyerekkori emlékek, önállósodási vágyig kb. bármi lehet... nem kell rögtön arra gondolni, hogy önző majom, se dédelgetni a fájó sebeket. Lehetőséget kell teremteni arra, hogy megbeszéljétek a dolgokat.

Nem azt mondom, hogy veletek is ez a helyzet, de itt van az én példám: engem rettenetesen vertek gyerekként. A szüleim szerint ez volt a normális. Anyagilag mindent megkaptam tőlük és ők sem értették, hogy miért nem keresem őket, miért nem válaszolok az üzeneteikre stb. Csak akkor értették meg, amikor pszichiátriára kerültem és bejöttek meglátogatni. A pénz, az ajándékok, a saját lakás finanszírozása helyett sokkal többet ért volna, ha szeretet adnak. Mert érzelmileg nagyon keveset kaptam tőlük és az apámtól a mai napig rettegek.

A férjemmel teljesen más a helyzet. Ő szereti a családját és gyakran látogatja őket. Nem betegesen, nincsenek egymásra nőve, de tartják a kapcsolatot, segítenek egymásnak amiben kell. Van, hogy ő megy át szekrényt pakolni, és van, hogy ők jönnek át csapot szerelni. Ha besegítenek egy kis pénzzel, akkor próbáljuk viszonozni.

A köszönöm a legminimumabb minimum, ha valaki kedveskedik az embernek.

Micsoda elit körben lehettek, ha ennyi barátod kapott lakást😂

Egyébként tesód egy elkényeztetett, beképzelt kis dög, nem hogy örülne, hogy kapott egy saját lakást.. én amúgy a család helyében simán visszakérném a lakás árát, ne nézzen már titeket pénztárcának. Igenis örüljön, hogy keresitek, hogy lakát tettetek a s*gge alá, és legalább csak tegyen úgy, mintha szeretne titeket .