Szerintetek valamit én rontok el az életembe?

Szeretném megosztani a történetem veletek. Igazából csak véleményt szeretnék kérni, hogy én vagyok-e a rossz vagy nem. Ha helyesírást fedezneznetek fel benne akkor tudjátok hogy már a 5dik pohár whiskyt húzom.

Na szóval.. A történetem ott kezdődik, hogy egy szegény családba nőttem fel. 8 éves koromig egy szobában éltem a szüleimmel és a nővéremmel. Emlékszem suliban én voltam a legrosszabb tanuló. A sok 1es meg a 2es között ingadoztam. Mikor haza mentem és mondtam hogy milyen jegyeket kapok, akkor csak kiabáltak velem hogy soha nem lesz belőlem senki. Nem ültek le velem foglalkozni és tanulni. Egyszerűen valamiért nem tudtam teljesíteni alsóban. Nem értettem a matekot az angolt a magyart szinte semmit.. Akárhogy figyeltem nem ment..  Otthon pedig szinte semmit nem vettünk át. Én azt akartam hogy segítsenek a szüleim de nem ültek le velem.  Én úgy gondolom ha egy 8 éves gyereknek ilyen gondjai vannak akkor azt fejleszteni kéne. E mellett kialakult a beszédhibám is. Nagyon hadarok és egy picit selypitek. Mikor másodikos lettem akkor elkoltoztunk egy jobb környékre. Két szobás ház. Igaz így már nem négyen voltunk egy szobában, hanem a nővéremmel külön a szülőktől. Nyilván még ez sem a legjobb dolog, de jobb mint négyen egy szobában.  Szóval így nővéremmel kellett osztozni egy szóban.  13 éves koromban jöttek azok a dolgok mikor már elkezdett érdekelni, hogy mi vajon mi a sex. 16 éves koromban pedig már egyre erősebb gondolatok szárnyaltak a fejembe. Egyszerűen már beleőrultem hogy ennyi idősen is osztoznom kellett egy szóban. Kellett volna egy szoba ahol felhivhatom azt akivel szeretnék lenni, vagy egyszerűen csak voltak pillanatok mikor egyedül akartam lenni. Nem volt magánszférám. Annyira megterhelő volt. Suliban továbbra sem teljesítettem valami fényesen. A sulis éveim is rosszul teltek. Se farsang, se kirándulás semmi.. Mindenből kimaradtam.  Nem volt igaz barátom. Körül néztem és senkire nem tudtam számítani. Igazából itt kezd hatalmas fordulatot venni a történet  mert 16 évesen jobban kezdtek érdekelni a fiúk mint a lányok. Később lettek barátaim akikkel ezt megtudtam osztani és elfogadtak.  Egyre több barátom lett éreztem hogy kezdem magam jolerezni. Rám talált a szerelem is ami 1 évig tartott, de csúnya vége lett. Sikerült szereznem egy szakmát, de a suli befejezése a barátok eltávolodasat jelentette. Mindenki a saját útját járta. Majd történtek összeveszesek és bumm megint egyedül. Suli után egyből munkába álltam, de sajnos nem a szakmámba dolgoztam. Utaltam a munkám. Messzire vágytam. A szüleimnek mondtam hogy én szeretnék a szakmámba dolgozni és messzire elmenni innen. Ők nem támogatták ebbe. Azt mondták hogy jó leszek itt közelben és a munkahelyem is közel van mit akarok én. Ha pedig elmennék akkor úgysem fog sikerülni. 2 éven keresztül olyan környezetben és emberek között dolgoztam ami lelkileg a padlóig vitt. Kicsavarták az önbizalmam és minden olyan örömöm ami még megmaradt. Elegem volt. Kerestem egy szakmámmal kapcsolatos állást szállással. 1 nap alatt meg is volt. Több mint 300 kmre volt. Otthon elmondtam, de nem támogattak.  19 évesen az egyik  nap leszámoltam az akkori munkahelyemrol, a pénzem félre raktam, este összepakoltam, majd indultam is az új munkahelyemre. Annyira boldog voltam. Volt saját szobám. A munkatársaim szerettek és elfogadtak hogy meleg vagyok. A főnökömet imádtam. Valami új dolgot ismertem meg mintha egy teljesen más világban lettem volna. Ez egy szezonos munka volt szóval csak 4 hónapig érezhettem. De ez alatt a 4 hónap alatt egy másik ember lettem. Haza jöttem és úgy éreztem már semmi nem tart engem itt a szüleimnel. Utaltam az utcánkat az itteni embereket mindenkit.   Az új barátaimmal akartam lenni más környezetbe. A pénzemhez nem nyúltam mind elraktam abba a pár hónapban. Néztem messze albérletet és munkahelyeket. Aztán jöttek a gondok...

Sajnos a pénzügyi gondok felerosodtek itthon míg nem voltam. Ezért még ha nem is kértek, de én adtam pénzt. Végűl már nagyon kevés pénzem maradt. Pedig terveztem az elköltözést.. Azt hogy hogy végre messze eltudjak menni. Keresni egy állást majd élni a saját életemet. Megint egy szobában vagyok a nővéremmel. Ami pedig a legrosszabb, hogy pasija van és képes itt aludni.   Értetik???? Képes a nővérem behozni a szobánkba... Semmi szégyen érzete nincs neki hogy az öccse is ott van. Elegem van. Nem akarok így élni. Minden nap csak egyre jobban lehúz engem. Egy pillanatig azt hittem hogy van kiút. Már a tovább tanuláson is gondolkozok. Elkezdeni az érettségit aztán fősuli vagy egyetem. Szeretnék többet tanulni, tudni és látni. A szüleim nevelése alapján olyan butának érzem magam. A tovább tanulásra is azt mondták hogy mire végeznék az érettségivel 23 éves lennék. Na meg hogy mit keresnék én 23 évesen egyetemen.. Nem tudom mit csináljak...