A saját anyám azt mondta, nyugodtan öljem meg magam (?)

... és a húgom meg örömmel követne a halálba.

Már évek óta küzdök az öngyilkosság gondolatával, de egy sikertelen próbálkozás óta nem kíséreltem meg. Ez volt majdnem 10 éve. Azóta magamban tartom, mert a családunk egy undorítóan toxikus, mindenkit gyűlölő és lenéző család.

De ma kicsúszott a számon, mert már nem bírtam magamban tartani és azt válaszolta, nyugodtan öljem meg magam.

Én szeretem őt minden hibája, rossz tette ellenére, de segítséget vártam tőle, nem ezt. Ha nincs a húgom velem, lehet, már tettem volna magammal valamit, de ő azt mondta, ha én megteszem, ő is. Ő még csak kisgyerek, ilyen nem is szabadna, hogy a fejében járjon és gyűlölöm, hogy neki is ezeket kell átélnie.

Meg akarok halni, de senkit se akarok magammal rángatni, főleg őt nem, aki jobb életet érdemel, mint a család összes tagja összesen. Velük ellentétben az ő szíve aranyból van, és mégis ő szenved a legtöbbet... és itt vagyok én, aki képtelen saját magán túllátni és cselekedni, mert annyi energiám se maradt, hogy megmozduljak. Le akarok dőlni és soha többé felkelni. Nem akarok emberek közé menni, nem akarom, hogy lássanak. Bűntudatom van, hogy létezek és ezt csak a halál gondolata tudja elűzni.

... És ebből elegem van. A húgom fontos nekem, ő érte talán még képes vagyok felkelni a mélyből, míg nem késő. Már úton voltam efelé, az utóbbi hetekben kezdtem kicsit szebben, színesebben látni a világot, végre képes voltam emberekkel beszélni anélkül, hogy pánikolnék, de ez most visszarántott oda, ahol voltam.

Nem tagadom, hogy felnőtt vagyok már és az anyámmal élek, mert arra nincs elég erőm, hogy éljek és küzdjek. Szégyellem magam, undorodok magamtól, hogy számos lehetőség állt kiskoromban előttem, de hagytam mindet elúszni és hagytam magam tönkretenni.

Segítséget akarok, hogy a húgomnak segíthetsek de félek is a segítségtől és attól, hogy még jobban lenéznének, hogy ennyi ideig semmit se tettem...