Irigy vagyok az unokahúgomra. Hogy kezeljem ezt magamban?

Ez mára oda jutott, hogy ha jön, nem is akarok itthon lenni, találkozni vele (szüleimnél lakunk).

Egyszerűen zavar, hogy neki 22 évesen már összejött minden, olyan élete van, ami másnak egy egész élet kemény munkájával sem adatik meg.

Például 20. szülinapjára új kocsit kapott, szalonból. Én 44 évesen gyalog, biciklivel járok, mert az autónk már annyira tropa, hogy többet van szerelőnél, mint itthon, de lecserélni nem tudjuk, mert még a használtautók árai is az egekben vannak.

Budai újépítésű lakása van, voltunk ott, ordít mindenről, hogy méregdrága, aztán közölte, hogy hát ez csak ilyen átmeneti "fecskelak", mert 3-4 éven belül babát terveznek a párjával és megőrülnének egy lakásban a gyerekkel.

Élhet, utazhat, tele van élményekkel és látszik rajta, hogy élvezi az életét.

Én itt vagyok 44 évesen, stresszelek mindenen, egy nagybevásárlás is agyrém, mert mindenről le kell mondani, mindenből a legolcsóbb kell, a lányom kedvencét akkor főzhetem meg, ha éppen akciósak az alapanyagok hozzá. Vidéken élünk, nem jutunk egyről a kettőre a férjemmel, egyszerűen itt nincs munka, nincs lehetőség. Spóroltunk egy rövidebb nyaralásra belföldön, alig vártuk, tényleg számoltuk vissza a napokat. Előtte elromlott az autónk, így tömegközlekedhettük át a 40 fokban az országot gyerekkel, csomagokkal. Előtte és utána is kánikula volt, mikor ott voltunk, szél, eső, rossz idő, alig tudtunk valamit csinálni.

Zavar, hogy hiába dolgozunk, küszködünk, nincs semmink.

Ő meg már huszonévesen is úgy él, hogy nem kell aggódnia a holnap miatt, nincs rajta a stressz, hogy miből lesz lakása, hogy oldja meg az életét.