Akinek nem sikerült beilleszkednie a munkahelyén miért nem sikerült? Család, barátok hogyan támogattak ebben a helyzetben?

Nem azért mert rólam van szó, de szerintem önhibámon kívül nem tudtam beilleszkedni. Egyszerűen nem engedték, hogy beilleszkedjek. Valószínűleg azért, mert ők már egy régóta összeszokott banda voltak, meg nagyon nagyképűek is.

Érdekes módon a következő (mostani) munkahelyemen minden gond nélkül be tudtam illeszkedni, pedig ők is jó ideje együtt dolgoznak már. Szóval nagyban függ a befogadó társaságtól is.

A családom nem igazán szólt ebbe bele, mert hamar véget vetettem annak, hogy minden reggel nyűgösen mentem be és nyűgösen mentem haza. Másfél hónap után kiléptem.

Nekem végül is sikerült beilleszkednem, de sokáig nem.

Szintén az előttem felsorolt indokok miatt. Éreztem a tekintetükön, hogy nyűg vagyok nekik...

Az elején ráadásul alig volt feladatom, mert nem bíztak rám egyből mindent. Egyszerűbb volt másoknak megcsinálni (erejükön felül), mint nekem megmutatni, hogy hogy kell. Ezzel még feleslegesebbnek is éreztem magam, mint egyébként.

Nagyon rosszul éreztem magam lelkileg emiatt. Láttam, hogy a többi kolléga rohan, egyszerre 100 dolgot csinál, én meg ülök a gép előtt és várom, hogy legyen már mit csinálnom...

Kb. 2 hónap volt ilyen mélypont, aztán fokozatosan megszoktak, meg én is őket, mára már annyi dolgom van, hogy éjjel is, ha eszembe jut valami, amit meg szeretnék csinálni, beállítom a telefonomba emlékeztetőbe, mert amúgy lehet, hogy elfelejteném.

Ma már úgy érzem, hogy én is a csapat tagja vagyok, elfogadtuk egymást, tudunk együtt dolgozni.

Kicsivel több, mint 1 éve dolgozom ott.

Ha lett volna más lehetőség akkor, amikor olyan borzasztóan éreztem magam a helyemen, akkor gondolkodás nélkül váltottam volna! De mivel nagyon kevés állás lehetőség van, összeszorított foggal tűrtem.

Különben az a mai napig fennáll, hogy a munkatársaim nagy része imádja a munkáját, él-hal érte. Hát, én nem imádom, inkább csak "jól elvagyok" itt... Az előző munkahelyem az, amit imádtam!:-( De őszintén örülök, hogy ez is van!

Egyik helyen: Azért, mert maximálisan elláttam ugyan a munkámat, de nem titkoltam, hogy nekem nem ennyiben merül ki az életem. Lyukasórákban, értekezletekre várva stb. nem a semmit bámultam, hanem könyvet, jegyzeteket olvastam, PhD hallgató voltam. Emiatt alapból kinéztek.

Nem pletykáltam.

Nem hajbókoltam a főnökök előtt, és nem vezettem le a feszültséget kicsinyes, hátuk mögötti pletykálással, hanem ha valami bajom volt, udvariasan megmondtam, és volt, hogy be is jött. (Nem mindig, de ez nem sokat segített.)

Betegség + diéta miatt nem mentem velük hamburgert ebédelni.

Szokásostól eltérően öltözködtem, más zenéket hallgattam, más életmódot folytattam a munkán kívül.

Másik helyen: nem tűrtem, hogy egy diploma nélküli mitugrász a munkámba beleszóljon, ugráltasson (kinevezték fölém szakvezetőnek, és hétvégén akart beugráltatni minket - órabérben dolgoztunk! - különböző felesleges értekezletekre.) Egyszer majdnem fel is képeltem, mert azt hitte, idegesítő, kioktató, fölényes hangon leszidhat, leteremthet, mintha nem tudom ki lenne... (kicsit bánom, hogy nem tettem...)

Jelenleg magánvállalkozó vagyok... :)

Családom szerint mindkét helyen tűrnöm kellett volna és befogni a számat (ami tényleg elég nagy, de van is mögötte valami...). Barátaimat nemigen szórakoztattam munkahelyi gondokkal (örültem, hogy velük elfelejtem ezeket), ha mégis, együttérzők voltak, tanácsot nem fűztek hozzá.

19.55