Mi van velem, miért sírtam el magam?

a hormonok játszanak veled, kamaszkornak hívják.

de a nöknél ez sajna meg is marad valamennyire. ahogy idösödsz, úgy egyre nagyobb külömbséget veszel észre a mensidkor vagy a mensid elött a hangulatodba. én kb 25 éves voltam mikor észre vettem mindig a mensim elött veszekszem a párommal. ez a hormonok hatására van. aztán terheség idején is normális az állandó sírógörcs, és majd a változó korban is.

Kedves ,,Zsuzsii'',

Úgy érzed, hogy Te tehetsz róla, hogy így érzel? Attól félsz, hogy Veled van valami baj? Azért írok, most, mert szerintem nagyon rossz lehet Neked ez az önvád, és egyáltalán nem is biztos, hogy Veled lenne a baj. Az is lehet, hogy mégiscsak van valami komoly és természetes oka annak, amiért elsírtad Magad, és minden más ember is uganígy érzett volna a helyedben, tehát valahol másutt is lehet a baj, nem Benned. Hogy ez tényleg így van-e, azt érdemes lenne megnézni, mert talán még mindig jobb a bizonyosság, mint Önmagad hibáztatása.

Szerintem nagyon sok minden lehet, attól függően, hogy milyen jellegűek ezek a napi sérelmek, ,,szúrások''. Mi nem ismerhetünk Téged, ezért az eddigiek alapján szinte bármi lehet.

Az is lehet, hogy csak apróságról van szó, de az is éppúgy lehet, hogy éppen nem az volt a természetellenes, hogy ma elsírtad Magad, hanem éppen az volt természetellenes, hogy eddig miért nem sírtad el Magad.

Ha leírod, milyen jellegűek ezek a napról-napra ismétlődő szúrások, bántások, akkor talán többet lehetne mondani. Nem mindegy, hogy például a napról napra ismétlődő sérelem csak tréfa-e, vagy inkább figyelmetlenség-e, vagy idegesség-e, sőt talán tudattatlan kegyetlenség-e, sajnos ezeket nem mindig könnyű megkülönböztetni egymástól.

* csak félreértett tréfa?

* kimerült, gondterhelt vagy ideges emberek közti mindennapi súrlódások? Idegesség? (Nem több, de nem is kevesebb?)

* valami más miatt érzett haragot töltik ki ilyenkor? Sajnos ezt sokszor még az sem veszi észre tudatosan, aki elköveti.

Szerintem a tréfa, figyelmetlenség, sőt még az idegesség sem nagy baj, de ha már kegyetlenségről van szó (még ha tudattalanul is), akkor azt nem szabad megengedni, mert felőrli az embert lelkileg az évek hosszú sora alatt, és nem lehet majd kijönni belőle. Ezt sajnos éppen akkor nem érzi az ember, amikor történik vele, ezt csak utólag visszaemlékezve ismeri fel.

Persze az is lehet, hogy mégsem kell ilyen rosszra gondolni, --- ennyiből még nem tudhatom. Ennyiből még nem lehet eldönteni, hogy apróság-e, vagy nagyon is komoly jel.

* Nekünk ,,kívülről'' azért lenne ezt nehéz eldöntenünk ezt, mert nem ismerjük a helyzetedet,

* neked pedig, paradox módon, éppen azért lenne nehéz eldöntened ezt, mert túlságosan is közelről ismered a helyzetet, ezért valószínűleg nincs lehetőséged kívülről rálátni, hiszen Te ,,belülről'' látod azt, márpedig ez nem mindig elég. ,,Nem látni a fától az erdőt''.

A saját személyes tapasztalatom nem sokat segíthet a kérdésed megválaszolásában, mert az én helyzetem nagyon nem tipikus. Nálunk a családban, ahogy visszaemlékszem a gyerekkoromra, a felnőttek mindig is elképesztő gyűlöletet éreztek egymással szemben, de mindezt akkor így nem is vettem észre, akkoriban az egész egyszerűen nem is tudatosult. Akkoriban, gyerekként ,,csak'' a mindennapos alkoholizmus és a bántalmazás tűnt fel, de ezeket hamar megszokja egy gyerek, mert neki még nem lehet valódi viszonyítási, összehasonlítási alapja. Ugyan kamaszkorban kezdett már feltűnni egy kicsit, hogy talán mintha valami gáz lenne, de végül valahogy aztán gyorsan átléptem a dolog fölött. Utólag tudtam csak meg, mi minden volt a háttérben: elcsalt tartásdíj, szélhámosságok, kettétört életpályák, különböző eltitkolt idegbetegségek, rendezetlen láthatás, dédszülőkig visszamenő kényszerházasságok stb. Ma már bánom, hogy akkoriban kicsit túlságosan könnyen átléptem mindezek fölött, mert hát bármennyire is fájdalmas matatni a kakiban, jobb lett volna minél korábban megtenni, mint most később utólag.

Szóval az én élményem nagyon nem tipikus, így nem is terhellek vele. Az a lényeg csak, hogy a valódi rosszat hamar megszokja az ember akkor, amikor éppen benne van, a pszichológusok szerint úgynevezett ,,én-védő stratégiák'' alakulnak ki az emberben (tagadás, kivetítés, reakcióképzés stb.):

Wikipédia: "Elhárító mechanizmus"

[link]

Sajnos ezek az én-védő stratégiák igencsak Janus-arcú segítőtársak:

* bár látszólag ,,segítenek'' az embernek abban, hogy túltegye magát a napi sérelmeken,

* viszont ha tényleg valami komoly baj rejlik a háttérben, akkor ugyanezek az én-védő mechanizmusok egyben attól is ,,megvédik'' az embert. hogy igazán rálásson a helyetére. És éppen ezért elveszti a lehetőséget, hogy később valamit is tenni tudjon a megoldásért --- egyszóval ,,Belzebubbal űztük ki az ördögöt''.

No, hát kívánom Neked, hogy a Te esetedben ne legyen ilyesmiről szó, mindenesetre szerintem nem kell szégyellned azt, ha azt érzed, hogy egyedül nem tudsz dönteni a kérdésedben, hiszen senki sem láthat igazán jól rá arra a helyzetre, amiben maga éppen benne van. Szerintem ez mindenkire igaz: nem véletlen, hogy a szoftvereket és a szakcikkeket is ,,külső'' emberrel szokták tesztelni/lektorálni, és még a pszichológusok is egymáshoz járnak magánéleti kérdéseikben: saját magukat kezelni még ők sem képesek.

Megpróbáltam ,,ráérezni'' arra, amit leírtál a kérdésben meg az utólagos kommentekben is, szóval hogy milyen jellegűek ezek a napi bántások, sérelmek.

No, amit kivettem:

* a gyakori, ismétlődő jelleg (mármint nem a sírás, hanem a sérelmek mindennaposak),

* meg az, hogy az adott esetben valahogy nem is volt lehetőséged/erőd visszavágni, nem is volt más lehetőséged, mint eltűrni

* meg az, hogy utólag is előjött a sírás, amikor mesélni próbáltál a sérelemről, kétszer is.

Ezek alapján kissé óvatos lettem, és nem merném kézlegyintéssel elintézni az ügyet. No meg hát azért mégiscsak elég fontosnak érezted volt a dolgot ahhoz, hogy kérdést írjál egy ilyen különös portálra. Talán mégiscsak meg kéne valahogy vizsgálni, hogy ezek a napi bántások, sérelmek nem súlyosabbak-e, mint ahogy általában gondolnád. Lehet-e, hogy a sírás volt az ,,igazság'', és inkább éppen az volt az ,,álarcos dolog'', ahogy máskor könnyen túltetted Magad a sérelmeken? Lehet viszont, hogy mégsincs nagyobb baj? Ezt nagyon nehéz eldönteni. Van valaki Körülötted, akivel lehet ilyenekről beszélni? Elfogulatlanabb rokon, aki nem árulkodik, vagy megbízható tanár? Az önkormányzatnál / családsegítőben olyan nevelési tanácsadó / pszichológus, aki gyereket önállóan is hajlandó fogadni? (14 évesen már valamivel több lehetőséged van, mint kiskorúan.)

Amikor nem tudtál visszavágni, az szerinted jól meglátszott az arcodon, hogy éppen könnyen sebezhető vagy? Szerinted észre kellett, hogy vegyék, vagy pedig könnyen lehet, hogy nem is vehették észre? Ha esetleg világosan észrevették, hogyan hatott ez Rájuk: megálltak-e ettől, vagy inkább tovább folytatták-e, vagy sem ez, sem az, hanem amúgy ,,továbbléptek-e fölötte''? Észrevették-e, hogy sírtál, vagy erre nem is volt lehetőségük?

Idősebb-e a testvéred, nagyobb-e Nálad, azért nem tudtál visszavágni akkor?

Gyakran van-e olyan érzés, hogy nem érted, miért is történik Veled valami rossz dolog, szinte mintha valami filmbe kerültél volna hirtelen bele?

Van-e, volt-e ütés a családban (főleg felnőttől), akármilyen ,,okkal'' is?

Ne haragudj, ha ezzel a sok bizonytalan dologgal rossz érzést keltettem volna Benned. Csak azért mertem mindezt megírni, mert arra gondoltam: talán még mindig jobb ezeknek utánanézni, mint az állandó bizonytalanság-érzés amiatt. hogy vajon Benned van-e a hiba, amiért úgy érzel, hogy elsírod Magad, vagy pedig van-e mindezeknek valami nagyon is természetes és komoly oka.