Van megoldás? Sikerült már valakinek is túlélnie a kilátástalanságot?

Annyira magamba vagyok zuhanva.. Egyedül érzem magam, olyan mintha csak egy céltalan életforma lennék, akinek minden napja egyforma, unalmas és azzal telik hogy várja a csodát. Félek az élettől, attól hogy mi lesz velem, attól hogy nem lesz belőlem senki és hogy boldogtalan maradok mindörökre. Félek mi lesz ha meghalnak a szüleim és tényleg teljesen egyedül maradok.. Ők az egyetlen támaszaim, egyedül anyukám mellett érzem biztonságban magam, ő az aki meg tud nyugtatni, apukámmal nem annyira szoros a viszonyunk de őt is szeretem. Úgy érzem viszont, hogy ők is egyre távolabb kerülnek tőlem. Elváltak már jó pár éve, én apukámmal maradtam, mert nem tudtam elfogadni 13 évesen hogy anyukámnak új kapcsolata van. Előtte sem volt fényes az életük, sokat veszekedtek, anya sokat sírt, sokszor kiborult. Igazából sosem éreztem magam boldognak, voltak/vannak jó pillanataim, de általában a hangulatom letargikus. Sok ismerősöm van de igazi barátaim nincsenek, egész nap itthon ülök a gép előtt, ritkán járok el bárhová is.. Mindig fáradtnak érzem magam, néha eltervezek dolgokat hogy de jó lenne például elmenni biciklizni, vagy sétálni egy jó nagyot de néhány perc elteltével teljesen elmegy a kedvem és megint olyannak érzem magam mint egy zombi. Nincs akaraterőm, túlsúlyos is vagyok, párkapcsolatom sem volt még igazából sosem. Az elmúlt hónapban kibukott belőlem minden és pánikbetegséget állapítottak meg nálam, szorongásos depresszióval párosítva, kaptam nyugtatót és a pszichológushoz is elküldtek, de nem akarok 21 évesen gyógyszereken élni, begubózva. Néha rám tör a sírhatnék a semmiből, olyan gondolataim vannak amiktől magam is megijedek. Szerettem volna anyukámékhoz költözni legalább egy kis időre, erre kiderült hogy a férje "nem akar velem egy fedél alatt lenni", mert már nem vagyok gyerek és nem tud ugyanúgy viselkedni a saját házában akkor ha én is ott vagyok.. Aláírom igaza van, nem hibáztatom de ez a hír nagyon lesújtott.. azt hittem tök jóban vagyok vele és hogy szereti is ha ott vagyok, mert mindig kérdezte nem megyek e át, erre ilyen dolgok derülnek ki.. Nem akarom hogy bármi módon is vita legyen köztük anyukámmal MIATTAM, de így már kedvem sincs elmenni hozzájuk. Tudom hogy anya szeretné ha mennék, de ezek után már nekem is kellemetlen náluk lenni. Sosem bocsátom meg magamnak hogy annak idején nem anyával mentem és ezzel óriási fájdalmat okoztam neki, de akkor még nem tudtam ezt tudatosítani magamban, de így már sosem lesz olyan a viszonyunk mint amilyen lehetett volna. Legszívesebben meghalnék, megszűnnék létezni, de nem lennék képes fájdalmat okozni a szeretteimnek azzal hogy megölöm magam. Úgy gondolom olyan álmaim vannak amiknek többségét lehetetlenség elérni, sőt van olyan amit biztos nem lehet. Tudom mik tennének boldoggá de képtelen vagyok elérni ezeket. Volt már valaki ilyen helyzetben? Hogy sikerült kilábalnotok ebből?

Tudom hogy nekem kéne változtatni, csak én tudok saját magamon segíteni, de egyszerűen képtelennek érzem magam bármire is. Nem akarok így élni 21 évesen.. :(