Megérdemlik a szüleim, hogy utáljam őket? 21/F Egy szomorú történet. Ti mit tennétek a helyemben? Mit gondoltok erről?

Lehet picit hosszú leszek, de ez kell ,hogy megértsétek a teljes történetet, az életemet fogom leírni tömören.

Kiksoromban elköltöztünk, amikor még általános iskolás voltam, mert a szüleim úgy voltak vele, úgy jobb lesz nekünk. Hát, nekem nem nagyon lett jobb, elszakadtam minden barátomtól, és elég visszahúzódó, csendes lettem. Amúgy is ilyen voltam, de így érthető, hogy mégjobban az lettem. A városban, ahová költöztünk, beiratkoztunk egy általános iskolába. Ott kezdődött minden. Ott még beilleszkedni beilleszkedtem, de mindig is kívülállónak éreztem magam (mind a mai napig annak érzem). Mindenkinek mindig csak a 2. lehettem, senkinek sem lehettem a "a legelső barát". Ez rossz érzés volt. Ekkoriban kezdtek el bántani is (nem fizikálisan), mert ugye én voltam az új gyerek. Először még csak 1-2 gyerek, ők is a hangom miatt, mert akkoriban, tény, hogy elég orrhangom volt. (bár logopédushoz nem tudom miért nem vittek el - mamám is egyfolytában csak azt hajtogatta milyen rosszul beszélek, erre emlékszem). Utána, még ugyanabban a városban, átiratkozunk egy másik iskolába (ahová az "okos" gyerekek jártak, mert tényleg jól tanultam nagyon). Ott folytatódott minden, csak sokkal intenzívebben. Oda már nem tudtam annyira beilleszkedni, ott már még több gyerek volt, aki úgymond rámszállt, mert visszahúzódó voltam. Gondolom ismeritek ezt, hogy a gyengébbre mindig csoportosan támadnak. A gátlásaim itt mégnagyobbak lettek. Ennek ellenére találtam pár barátot, de ők hamar elköltöztek a környékről. Mégis maradt pár barátom, akikkel úgy éreztem, barátok maradunk. Ekkor jött a szüleim (pontosabban anyum, mert apum le sem szart minket, alig láttam/látom), hogy költözzünk el megint. MEgint elmentünk egy másik városba, emrt ott "jobb lesz". Ott kezdtem amközépiskolát, már szar tanulóként. Itt csúcsosodtak ki a gátlások, itt már kialakult baráti társaságok voltak. Már utáltam élni, még a legjelentéktelenebb, legjellemtelenebb kis nyuszi kölykök is rámszálltak ( a Sors fintora, később én lettem abban a pozícióban, hogy szívathattam volna őket). 2 éve telt el, és megszeretett mindenki, lettek barátaim, de én nem voltam rendben. Voltak barátaim, de nem "igaziak". Itt is csak 2.nak éreztem magam. A gátlásaim oldódtak, de a felszín alatt ott maradtak. Igazából mindent magamnak kellett megtennem, attól függetlenül, hogy anyumék a mai napig hangoztatják, hogy ők tettek meg mindent értem, nélkülük nem lennék sehol (bár ez igaz, a jelen pillanatban sehol sem vagyok..). A középiskolai éveim 2. fele tehát jól telt, szép emlékeim vannak onnan, de ennek gyorsan vége lett. Közben sokat ittunk, punk rockot hallgattunk, amit ma már szégyenlek, de akkor kétségkívül jó volt. Utána jött az egyetem. Amikor elkerültem oda, már nem akartam beilleszkedni. Eléggé befásult, magamba forduló, félénk srác voltam. Ott már nem törekedtem barátságokra, elég volt a felszínes kapcsolat, hogy kérhetek segítséget, ha kell anyag stb. Mégis ott találkoztam egy lánnyal, akit mai napig úgy tartok számon, mint az egyetlen barátomat. De kirúgtak az egyetemről, mert nem tanultam, így elszakadtunk egymástól. Már az egyetem alatt elkezdődött bennem valami sötét, én ezt depressziónak neveznem, mert már 1 éve tart ez az állapot. Ez elég kemény, olyan mintha le kéne számolnom magammal. Eléggé megváltoztam ez az 1 év alatt, hogy a pozitív irányba, hát nem tudom..Inkább még én sem tudom eldönteni, melyik irányba menjek, de apozitívat szeretném. Minap hallgattam vissza a hangom, semmi gond vele, mély hangom van, mégis rossznak érzem. Belémépültek ezek a gátlások. Jóképű vagyok. Mégsem volt még barátnőm, mert undorítónak tartom magam, legbelül. Nem tudom..mit tegyek igazából. Nagyon tömören ennyi.

A szüleimmel kapcsolatban úgy gondolom felesleges az utálat, nem érek el vele semmit, de nagyon nehezen tudom magam visszafogni, amikor mindennap azt hajtogatják, hogy nem értem el semmit, hülye vagyok stb stb.

Saját magammal kapcsolatban meg nem tudom. Elég reménytelen helyzetben voltam. Most kezdődik szeptembertől az új sulim. Amit én választottam. És ezt nem szeretném elcseszni, csak azért, mert nem vagyok kibékülve magammal, mert annak idején a barom gyerekek miatt rosszul éreztem magam.