Mit gondoltok egy olyan személyről, aki a saját házastársán/gyerekein vezeti le a feszültséget?

Elviselni. Én is ezt tettem. Amikor édesanyámat, hugomat is bántotta, neki estem. Erősebb volt apám nálam jóval, de inkább engem verjem. Szerencsére 17 éves korom körül lelépett egy nő miatt.

Beteg, undorító.. csak ennyit mondanék az ilyen emberekre.

Elviselni?!?

Ugyan már, azért ettől lehet többet is! Téged is bánt?

Hogy mit gondolok? Ez egy allat. Se nem apa, se nem ferj, se nem ferfi.

Mit tennek? Kidobnam minnel hamarabb.

Most miért gondolja mki azt, h veri őket?

Nevelőanyám egyszer nem emelt kezet rám, de a lelki terrort olyan szinten nyomja, mint állat. Sokszor a kutyával szebben beszél, mint velem. Szal ennyit erről. :(

Nálunk apám és anyám is ilyen. Apám, ha ideges, hozzá sem lehet szólni, akkor bunkó mindenkivel, beszólogat, lealáz mindenkit és ha véletlenül erre bárki is vissza mer szólni valamit, azonnal őrjöngésbe kezd, elmond minket mindenféle mocskos k*rvának, mindenféle dögnek és stb. Hozzátenném, 90%-ban alaptalanul szólogat be és alaptalanul ócsárol (ezt mindenki igazolja). Aztán persze bocsánatkérés sehol, még a végén ő lesz megsértődve és nem szól napokig, mert hát mi szemét csitrik olyan pofátlanok vagyunk, hogy meg merjük magunkat védeni az igazságtalanság ellen. Tesómat többször meg is ütötte, pedig lány. Anyámat is már, régebben, de mindenki tűr neki, mert ő a pénzkereső, és nincs mit tenni. Bár anyám sem piskóta. Az ő szemükben persze igazunk sosincs, ezt nyíltan meg is mondják (hogy a gyereknek sosem lehet igaza!).

Anyám, ha ideges vagy unatkozik, akkor ő meg bejön és keresi, mibe köthet bele. Ha lerázzuk finoman, látja, hogy nem érte el a célját, akkor folytatja, addig, míg mi el nem kezdünk kiabálni vele, hogy állítsa le magát. Képes belekötni még az élő fába is, hergeli az embert az ostobaságaival. Mikor érzi, hogy elérte a vélját, és sikerült kiakasztania minket, akkor ő is kiabálni kezd, ha rosszabb napja van, ő is elmond minket mindenféle dögnek és k*rvának. Persze ők tökéletesnek hiszik magukat és velünk kapcsolatban minden jót maguknak tudnak be. Pl nem én vagyok az okos és a szorgalmas, ha leteszem a felsőfokú nyelvvizsgát (miközben a volt gimimben és most az egyetemen az oktatás egy nagy kalap...!!), nem én vagyok a jó, hanem csakis ők, nekiállnak magukat fényezni, hogy ők kifizették nekem és alázkodjak meg előttük, hódoljak be, mert csakis ezért lett nyelvvizsgám. Persze, rendesek, hogy kifizették (bár nem én tehetek róla, hogy f*s gimibe jártam, ők kényszerítették rám azt az iskolát, én jobba akartam menni), de az eszükbe sem jut, hogy az én szorgalmam és energiám is bennevan abban a nyelvvizsgában??? Mikor ezt felhoztam nekik, kiröhögtek, hogy persze, mert az aztán hatalmas energia (felsőfok!!), és hogy csak a pénz számít ennél is, az én energiám az nulla. Ugyanez az egyetemnél, nem azért járok szerintük egyetemre, mert szorgalmas vagyok, hanem azért, mert ők támogattak (pénzben igen, de lelki támogatást soha nem kaptam, ha csak a "lusta dög vagy, semmire sem fogod vinni" meg a "wc-pucoló lesz belőled, meglátod" kifejezések nem számítanak lelki támogatásnak... most egy ausztriai ösztöndíjra hajtok jövő évre, ennél meg jön a nagy "támogatás", hogy "úgysem maradsz ott meg, minek álmodozol" meg "persze, majd csak téged fognak ott Ausztriában várni, mi?", "vigyázz, ha felébreszd, nehogy a bilibe lógjon a kezed".) Mindenkinek megvan a maga keresztje. :( De szerencsére a szüleinkét levethetjük, mikor elköltözünk és saját lábra állunk, onnantól pusztítsák saját magukat a mérgükkel.

Tesómmal úgy vagyunk, hogy inkább már kerüljük mindkettőjükkel a beszélgetést, inkább magunkban őrlődünk és magunk közt beszéljük meg a dolgokat, de nekik már nem merünk szólni semmiért. Nekik így békésebb az életük, nekünk viszont bizonyos szempontból rosszabb, hisz magunkban őrlődni egészségtelen és egy idő után fizikailag is megmutatkozik, de nem tudunk mit tenni, ha szólunk valamiért, azért majdnem leeszik a fejünket és hát igazunk, az sosem lehet. Sajnos ezellen nem lehet mit tenni, megváltoztatni már nem fogjuk őket. Több pszichológiai könyvet olvastam már, mind azt ajánlják, hogy mivel tenni úgysem tudunk semmit sem ellenük, hogy megváltozzanak, szerető, megértő szülő úgysem lesz belőlük már, így marad az elfogadás és a megbocsátás. Bár ez, míg otthon lakik az ember, velük, nem nagyon megy, én ezt tapasztalom magamon. Talán majd ha elköltöztem és hetente/havonta/évente párszor látom őket, akkor sikerülni fog és túl tudok lépni a sok lelki bántalmazáson.

20/L