Anyum mindig akkor kér meg valamire, amikor épp tanulok. Ez már törvényszerő. Mit tegyek hogy ne legyen vita?

Reggel, vagy mielőtt nekiállnál tanulni, kérdezd meg anyukádat, hogy tervezi a napot, milyen feladatokban kell neked segítened, és kb. mikor. Mondd el, hogy te mikor szeretnél tanulni (pl. 5-8 között), és lehetőleg akkorra ne időzítsen kérést, mert nagyon nehéz megszakítanod a tanulást és újra nekiállni.

Ha előre megbeszélitek, látja, hogy nem kibújni akarsz a segítség alól, és te is be tudod tervezni a nyugodt tanulási órákat, ha tudod, hogy aznap mikben kell segítened.

Mondd meg egyenesen neki, hogy most tanulsz és nem érsz rá. (Esetleg zárkózz be a szobádba, vagy kérj segítséget az édesapádtól, azzal, hogy elpanaszolod neki, hogy anyukád soha nem hagy tanulni.)

Majd ha megtanultad a leckédet - mert neked az az első!, az a te munkád és a kötelességed, nem más -, akkor segítesz, ha van kedved. Ugyanis nem te vagy a szülő, hanem ő, és az ő dolga az, amit rád akar pakolni. Ne tegye tönkre a tanulást, ne tegye tönkre a fiatalságodat, csak mert irigy rád. Tegye szépen a dolgát, mert amikor téged vállalt, azzal vállalta a felelősséget is. Az édesapádat kérje meg, ha van, hogy segítsen, mert az a társa. Te a gyereke vagy, nem a társa és nem a szülője!

Nyílván, amikor majd rossz jegyeket hozol haza, akkor meg az lesz a baj.

Ronda pszihés játszmákat játszik az édesanyád, ezért nagyon jó volna, ha gondolkodnál a kollégiumon, hacsak lehetséges. Jómagam 14 éves koromtól kollégista voltam, egyetemistaként is, úgy, hogy nem vagyok éppen közösségszerető ember. De a kollégium megvédett a rossz családomtól, és otthont adott. Ha otthon állt a bál, nem tudtam róla; akoliban volt fűtés, melegvíz, normális élet. Lehetett tanulni, és nem kellett buszozni napi kétszer. Mindenkinek csak ajánlani tudom, neked is.

Első: ez a módszer azért nem jó, mert a mama így is, úgy is belepiszkít a passzív-agresszív játszmáival (megígéri, aztán csakazért is felborítja a másik ember napirendjét, előre megbeszélt dolgait); másrészt pedig nem a gyerek dolga, hogy a szülő napirendjéhez alkalmazkodjon - különben sosem lesz belőle önálló, felnőtt ember -, hanem a szülő csinálja a maga dolgát, a gyerek a magáét és amikor az utóbbibak van szabadideje is meg kedve is, akkor segít.

Egy gyerek, akit a szülője valóban szerettel nevel, SZÍVESEN segít, mert belül érzi, hogy jól esne a másiknak, ha könnyebb lehetne a napja és ő maga is fontosnak érzené magát, ha besegtíhetne a házimunkába. Ezért azonban masszív dícséret jár - nem pedig eleve elvárjuk, ugye... - és soha nem mehet a tanulás rovására!

Nézd, döntsd el, hogy mit akarsz. Ha tanulni akarsz, szakmát vagy diplomát szerezni, önállósdoni, a magad lábára állni, akkor állj ki magadért és ne engedd, hogy zavarjanak a tanulásban! Ha ez veszekedéssel, állandó harccal jár, azt is vállald. De ha nem vállolod, akkor ne panaszkodj, mert annak nincs értelme.

Ha háziasszony akarsz lenni, a családjának élő nő, feleség és anya, akinek egy érettségi is elég és máris jöhet az esküvő meg a baba, akkor engedj anyukának, menj segíteni a tanulás rovásására is - csak akkor azt nem értem, hogy minek kértél segítséget tőlünk? Hiszen ezek szerint magad is jól tudod, hogy mit akarsz.

Első vagyok

Én azt gondolom, egy családban a gyerek is besegíthet a házimunkába amellett, hogy rendesen tanul. Pont arról szól, amit írtam, hogy közösen találják ki a napirendet, kölcsönösen alkalmazkodva egymáshoz.

Én nem érzek az anyuka részéről passzív-agresszív játszmát vagy deviánsan negatív gyerekhez való hozzáállást. Egyszerűen figyelmetlennek látom, aki nem tervezi meg előre a feladatokat, a segítségkérést.

Második, ne haragudj meg rám, de nekem kicsit úgy tűnik, hogy a saját, családon belüli negatív tapasztalataidat vetíted ki erre a szitura.