Mit tudnék tenni ezellen? Nagyanyámról lenne szó.

Az a helyzet, hogy személyes okokból kifolyólag 2 éve hozzá kényszerültünk költözni anyámmal. Eleinte nem volt vele különösebb probléma, de az idő előrehaladtával fokozatosan megromlott a viszonyunk és bármiféle egoizmus nélkül állíthatom, hogy nagyobb részben ő hibáztatható ezért. Nem is tudom, hol kezdjem. Kicsit egysíkú a nő. Számára csak a virágok (ezek vannak központban, csak értük él kb.) és a többi hasonló beállítottságú nyugdíjas létezik. Egyedül róluk tud beszélni, nagyritkán az időjárásról ("milyen szépen süt a Nap"), a kajáról ("a teszkóban milyen szép húst árulnak") és a házimunkáról (ez a téma panaszkodásban merül ki) is. Ezzel még nem is lenne bajom, de az már frusztráló tud lenni, hogy reagálni sem hajlandó a más jellegű tárgyakhoz fűzött véleményemre. Először csak annyit mond, nem érti és nem is érdekli, fejezzem be, mire én - a 'nem értem' kijelentést egyfajta segélykiáltásnak értelmezvén - szájbarágós, logikus magyarázatba kezdek, ő ekkor egy jó hangos halandzsaüvöltéssel jutalmaz (ez a halandzsa általában a 'NANANANANANANANANANANANANANANANA!' értelmetlen felkiáltást takarja), és ezt addig csinálja, míg be nem kussolok. Baromira fel tud dühíteni ez a jelenség, csak azt igazolja, hogy képtelenség vele értelmes, civilizált emberek módjára kommunikálni.

Amit még kevésbé szívlelek benne, az az, hogy visszaél a "felsőbbrendűségével". Értem ezalatt, hogy anyám nagyobb becsben tartja az ő tekintélyét az enyémnél és nagyanyám ezt ügyesen ki is használja. Ott oktat ki és sérteget ahol csak lehet (hol egyértelműen, hol burkoltan), ha nincs támadási felülete, generál magának. Persze ha visszaszólok, egyből én leszek a tiszteletlen kőbunkó, erre is ráuntam már. Ha ő csesz el valamit, akkor is én vagyok leteremtve, mert biztos csináltam valamit, ami előidézte a jelenséget. A bizalmatlansága is aggasztó, pláne hogy okot sem adtam rá. Figyel engem az ablakból délutánonként, csak egyszer jöjjek más irányból, rögtön gyanút fog (megvádol, hogy a város másik felébe mentem egy ott lakó haveromhoz, holott ismerhetne már annyira, hogy tisztában legyen az őszinteségi elvemmel). Pénteken lebetegedtem (ami még most is tart, ezért nem az iskolapadot koptatom perpillanat), erre tegnap beszólt, hogy őt nem lehet átverni ilyenekkel, tudja hogy csak szimulálok. Ezt az esetet szépen elregéltem anyámnak, aki természetesen szokásához híven elsőként azt feltételezte, hogy nyomós oka volt erre nagyanyámnak.

Ész nélkül okoskodik. Veri a mellét a 65. életévére, sokkal többre is tartja magát nálam emiatt. Üresfejű konformistának néz tizenéves létemből következtetően. Azt hiszi, kettőnk közül mindenhez ő ért jobban, példának okáért hiába nem látott még laptopot a büdös életben sem, akkor is hegyi beszédet tart a működésének alapjairól, illetve a teendőkről nethiány esetén. Nem lehet neki elmagyarázni semmit, makacs mint egy öszvér, ha ő a fejébe vett valamit, nem tudok arra rácáfolni soha, még akkor sem, ha a legmegdönthetetlenebb bizonyítékkal állok elő. Számítani sem lehet rá semmiben, ha mondjuk kisebb füllentésre/sunnyogásra készülök, tudom hogy úgyis fuccsba fog menni a tervem, mert az esetek 100%-ában rohan anyámhoz, hogy felnyomhasson nála. Bezzeg ha én ugyanezt teszem vele, szintén élbe lép a szar szemétládának titulálásom.

Az ostoba poénjaitól is falra tudok mászni. Fejbe dob egy kutyahúgyfelitatásra szolgáló ronggyal és röhög rajta, ehhez elég olyat mondanom, ami nem tetszik neki, nem ért vele egyet.

Mostanra már gyűlölöm őt, nincs mit szépíteni ezen. Tudom, most sokak fejében az fordul meg, hogy ezt biztos csak a pillanat hevében keletkezett düh mondatja velem, de biztosítothatok mindenkit affelől, hogy nem pusztán ennyiről van szó. A hónapok során összegyűlt bennem mindez és nem tudok mit kezdeni vele. Próbáltam megbeszélni a dolgot vele is és a muterral is, sikertelenül. Tényleg fogalmam sincs, mit tehetnék ezután. Szerintetek meg lehetne szüntetni valahogy ezt a viselkedést vagy legalább azt el lehetne érni, hogy az én agyam ne csesződjön fel egy-egy hasonló kaliberű húzás után? A normális válaszok életmentőek lennének. És bocs, hogy kisregényt írtam, köszönöm annak, aki a nagy terjedelem ellenére is szentelt időt soraimnak.