Nem tudtam sírni az édesapám temetésén!? Hogy is van ez?

Már eleget sírtad és nagyjából elengedted.

Nem attól szeretsz valakit, hogy parancs szóra bőgsz a temetésén..

Nincs semmi szégyelnivalód, fogsz még sirni mikor egyedül leszel, ha valami emlékeztet rá, mikor elfeledkezel magadról és újra és újra meg kell élned hogy már nincs.

Még nem fogtad fel és nem élted meg teljes egészében és talán nem is baj ha nem egyszerre ront rád az érzés.

Sokan várják a temetéstől a teljes megélést és elfogadást, de nem mindenki ott éli meg teljes egészében.

Édesanyám halála után két héttel napi rutinnal ébredve elindultam kávét főzni, a megszokott adagot kettönknek, mikor bekapcsoltam a kávéfőzőt jöttem rá hogy az egyik adagra már nincs szükség.

Nem kivánom senkinek. Azt hiszem én itt éltem át igazán, hogy Ő nincs többé.

sajnálatos dolog!

Sajnos nem tudom mi vezethette rá hogy ilyen fiatalon feladja! Az élet annyira szép lehetett volna hisz van egy fiatal kislánya bár már kész nő! Ha nem voltak családi gondok még inkább nem értem!

Én is álmodtam már hogy apukám meghalt, gondolhatod egy álomban is rémes volt felkeltem sírtam bementem a szobába agyon pusziltam és öleltem, még azt sem kívánnám senkinek, de ez a valóságban még inkább egy trauma! Én kívánok neked és családodnak részvételt, kitartást és mi előbbi jobb életet amikor már kicsit beletörődtetek, bár egy apa férj elvesztése az egész életet végig kíséri! Fel a fejjel, és hogy nem sírtál az sem gond,mindenki gondoljon azt amit akar, te tudod hogy mit érzel, szereted és hiányzol, ráadásképpen lehet hogy akkor még fel sem fogtad ezt a targédiát! Sajnálak kedves Brigi! Még egyszer fel a fejjel!

Üdv :Kata

Azt hiszem teljesen átérzem a helyzeted. Nagypapám most halt meg, még nem temettük. Amikor elmondták, sírtam egy két órát, aztán két nappal később zokogtam egy két órát... Eltelt egy hét és semmi.

Egyszerűen csak üres vagyok, ha egyedül vagyok. Gondolkodom, mi lett volna ha... (hirtelen halt meg, de lehetett volna rajta segíteni). Jövök megyek, de csak egy hatalmas űrt érzek. Gyorsan kifáradok érzelmileg, nincs kedvem beszélgetni, jópofizni, papa haláláról beszélni meg pláne nem. Annyira hihetetlen még mindig.

Ha találkozom barátokkal, vagy a párommal, akkor tudok nevetni, még is valahogy bűntudatot érzek, hogy nekem most nem lenne szabad nevetnem. Nekem könnyebb úgy tovább lépni, hogy ha nem beszélek róla, máson jár az agyam és ezt a számomra fontos emberek is tudják. Nem tudom mi lesz a temetésen, általában ott jut el az agyamig, hogy mi is történt és sírok is rendesen. Én talán fordítva működöm. Itthon nem tudok sírni, sőt még nevetek is ha úgy adódik, a temetésen meg valószínű megint úgy fognak két oldalról támogatni.

Nem vagyunk egyformák, ne legyen azért bűntudatod, mert te így éled meg a gyászt! Csak te tudod, hogy mennyire fáj, csak te érzed... Ha neked akkor éppen így volt jobb, akkor így, ezen ne emészd magad!

Szia!

Fogadd őszinte részvétem!

Nem kell emiatt bűntudatot érezned, mert mindenkinél máshogy jön ki a gyász. Van, aki tud sírni, de van aki nem. Ez nem bűn.

Mikor jött a kórházból a hír, hogy Anyu meghalt (most lesz majd egy éve, jövő hónapban), akkor én is sírtam, de aztán mintha elvágták volna, abbamaradt. Egészen a temetésig nem tudtam sírni, de még a temetésen sem. Én is bűntudatot éreztem, de mondták, hogy nem szabad ilyenkor magunkat okolni, mert attól, hogy nem tudunk sírni, nagyon szerethettük az Elhunytat és nem a sírás határozza meg a gyász mélységét! Szóval a temetés előtt és aközben sem tudtam sírni, igazság szerint azóta sem igazán tudok, mert valami mintha akkor elszakadt volna bennem. Persze, ha eszembejut, könnyes lesz a szemem, de tovább csak nagyon ritkán jutok, viszont ha egyszer-egyszer kiborulok, akkor megnyugodni nehéz:/

Szóval ne bántsd Magad, látod, vannak, akik nem tudnak sírni, de ez nem a mi hibánk!