Milyen pontról sikerült visszahozni, megmenteni a kapcsolatotokat, és hogyan?

szia

csatlakozom az előttem szólókhoz. Én a válóperes tárgyalásomon ültem, egy év különélés után. A tárgyalás rideg volt és kijózanító. Közösen úgy döntöttünk, hogy adunk magunknak egy újabb esélyt. Azóta - ez 2006-2007 ben volt - együtt vagyunk. 1998-ban házasodtunk össze egyébként és két gyerekünk van. Én azt mondom, hogy nem biztos, hogy egy kapcsolatot mindenáron meg kell menteni. Van úgy, hogy bár fájdalmas a dolog mégis mindenkinek jobb külön. A se vele se nélküle kapcsolatokról beszélek. Sok sikert hozzá. Józsi

Mi is visszahoztuk ugy, hogy masok mar temettek.

A sztori: kulfoldol eltuni sokaig, volt mar ket gyermekunk, a kapcsolatunk abszolut jo volt. Hirtelen felindulasbol visszamentunk Magyarorszagra, anyagilag rosszabb volt, de meg mindig nem volt semmi gond. A ferjem kapott egy allasajanlatot kintrol, hirtelem eldontotte, hogy visszamegy, ha jo a munka, akkor eldontjuk, hogy megyunk-e utana egybol, vagy par honapig penzt keres es visszajon. Utobbinak tudtuk, hogy nincs ertelme, de opcio volt.

Teltek a honapok, ram maradt az osszes kozos dolgunk, a ferjemnek a munakja megsem volt olyan jo, semmi sem ugy alakult, ahogy kellett volna, kilatastalan volt a helyzet. Neki rossz volt ott, allandoan letort volt, en meg nem vigasztaltam, hanem kertem, hogy adja fel, nem fog menni, nem tudja megcsinalni amiert kiment, en pedig nem birok kettonk helyett dolgozni egyutt. Nem akarta feladni o sem, mert erezte, hogy beindul es nem akart megbukni, en meg a konyorgesrol atvaltottam hiszterikava. Teljesen ki voltam merulve, napi harom ora alvas jutott, idegrendszeremmpadlon volt, immunrendszerem is, kozben vegig ereztem, hogy feleslegesen kinlodunk. Egyik nap kiabaltam vele, masik nap sirtam, harmadik map szerettem. Es igy tovabb.

O meg kozben csak nyugtatott, vigasztalt, vagy epp orult, hogy optimistabb vagyok, de arrol nem beszelt, hogy vele mi van, en meg nem is kerdeztem.

Igy alakult, hogy az egyik kolleganovel osszemelegedett aprankent. Es lett ebbol egy honapokig tarto viszony megszakitasokkal.

Kozben a dolgaink megoldodtak, rajtam is kevesebb volt a teher, tobbet is talalkoztunk, osszeszedtem magam, vegul belementem, hogy mi is kikoltozunk hozza. A ferjem nem volt a regi, depis volt, nem igazan laza es vicces, allandoan komoly arcot vagott, hullamzott a hangulata. Hiaba kerdeztem, nem mondta, hogy mi a baj. Ugyhogy rafogtam a munkara es arra, hogy masfel ev kuloneles utan biztosan bantja, hogy pl a gyerekek eletebol is kimaradt, a sracok tavolsagtartobbak voltak vele, stb.

Nah, amikor mar minden a helyere kerult, meg akkor is nyomottabb volt a ferjem. En mar komolyan azt hittem, hogy ez a korral jar, megvaltozott, mert nem az az ember volt, akihet ferjhez mentem. De elfogadtam.

Es egyszer kitort belole a dolog, elmondott mindent.

Hat, kemeny volt. De higgadt maradtam. Mert en meg szerettem. Es tudtam, hogy o is szeret. Tudtam, hogy mi van mogottunk es mi lehet elottunk, abszolut kozosek volt a celjaink, a jovokepunk. Tudtam, hogy em mit csinaltam rosszul, tudta, hogy mekkorat hibazott. Rengeteget beszeltunk, nem ugy, mint az utobbi ket evben. A vallomas masnapjan mar ugyanaz a "srac" volt, akit megismertem. Mar nem volt zarkozott, nyomott, lement rola a teher, ismet a regi volt. En meg probaltam erosnek lenni es viselni azt a terhet, amit magarol ram rakott.

Nagyon nehez volt, de tudtam, hogy menni fog. Tudod, mi olyan zsakbes foltja voltunk/vagyunk. Volt elotte sok partnerem, neki is, de ezt soha senkivel nem ereztem. Es nem akartam az elso nagy hibanal lemondani a kozos eletunkrol, a lelkiismeretem is igy volt tiszta. En igy elmondhatom, hogy mindent megtettek es nem rajtam mult, nem miattam kellene a gyermekeinknek csonka csaladban felnoni es en nem akartam az lenni, aki meg evek mulva is telesirja a parnajat es sajnalja, hogy nem adott meg egy eselyt. Tudom, sokan nem tudjak elkepzelni, hogy meg lehet bocsatani egy ekkora megcsalast, en sem gondoltam, amig benne nem voltam. De nekem max a buszkesegem maradt volna meg, ha kirakom. Masom nem. En igy vagyok boldog, vele. Es o is az.

A tanulopenzt boven megfizette. Ha meg egyszer hasonlot tenne, akkor mar tudna, hogy mit tesz, mit okoz, akkor mar nem fajna a szivem miatta/erte. De nem felek attol, hogy ujra megtenne. Azota is minden rendben, de teljesen.

Orulok, hogy elmondta. Legalabb vallalta a kovetkezmenyeket, igy tiszta lappal tudtunk indulni. Soha nem tudtam volna meg egyebkent. De ha nem beszel, akkor valoszinuleg nem ter bele vissza az elet, nem tudott volna onmaga lenni. Nem tudom, hogy sokaig egyutt maradtunk volna-e meg, ha hallgat, orli magat belulrol es olyan savanyu ember marad, mint azokban a honapokban.