Hogy viselitek, hogy viseli el egy ember, ha egy hozzá nagyon közel álló személyt elveszít?

Sziasztok!

1. válaszoló: részvétem a mamád miatt. Nem azt mondom, hogy anyukám anyukáját nem szerettem, de egészen másképp szerettem/szeretem, mint a szüleimet vagy a testvéreimet. Legalábbis a kapcsolatunk más volt. Viszont mai napig bennem él, hogy 3 zoknit húzott a lábára a rossz vérkeringése miatt, hogy a stroke-ja után mindent csak leírt a kórházban, és ami megdöbbentő, hogy ahogy ő is és akiknél bent voltam a kórházban, s végül elmentek, a haláluk előtt 1 napra mindannyian jobban lettek. Nagymamám csak egy vérrög miatt volt bent, azt mondták a halála előtt, hogy teljesen jól van, eszik stb., holnap mehet is haza; hát nem jött. És engem is mardos a bűntudat mai napig (4 éve), mert az ÁNTSZ miatt nem látogathattam, és már 1,5 hónapja nem láttam. Még azt se tudtam bevinni neki, amit kért. Mai napig, amikor kijárok a temetőbe, bocsánatot kérek ezért (is). Egy másik személyre pedig azt mondták, hogy a terápiának köszönhetően eltűntek a rákos sejtjei, teljesen! Már csak fel kell erősödnie, és hazamehet. Ő is el kezdett jobban lenni, és másnak ő is elment. Azt mondta erre a Csernus, hogy szerinte ezek a személyek visszajönnek elbúcsúzni, hogy ha látjuk egy beteg hozzátartozónkon, hogy hirtelen elkezd felépülni, akkor mondjuk el, mennyire szeretjük és mindent, ami bánt minket, vagy amit tudatni akarunk. És az én nagymamám is egyedül hunyt el, teljesen egyedül! Külön rakták elfekvőbe, pedig azt mondták, jobban van! Abban sem vagyok biztos, hogy mondjuk éjszaka ment el, és reggel vették észre... Tudod, habár nagyon szeretem a szüleimet, nem vagyunk olyan viszonyban, hogy mindent elmondok, sőt, inkább olyan "milyen az időjárás"-kapcsolatban vagyunk... Próbálok mindig erre gondolni, hogy nem megbántani őket, hogy inkább elszenvedem én a bármilyen jellegű kárt stb., csak később ne kelljen úgy elengednem őket, hogy ezek mardossanak, minthogy miért nem mutattam ki, miért ordibáltam vele, miért nem töltöttem el velük több időt... Csak tudod, az ember ezek szerint próbál cselekedni vagy próbálja megfogadni, de mégiscsak emberből van, szóval nehéz... Aki most barátom kórházban van, ő is már ilyeneket mondott a minap, hogy bárcsak ne kelne föl reggel, már annyira szenved... Nagyon fáj(t) így látni, főleg tehetetlennek lenni...

"Megértem, hogy úgy érzed, hogy soha nem tudnál úgy mosolyogni, hogy ne sírjon a lelked. Az igazság az, hogy nem is lehet. Én is úgy mosolygok - bár elég ritkán van ilyen sajnos - hogy közben nekem is a lelkemet szorongatják az emlékek." Ezt nagyon szépen fogalmaztad, és milyen igaz.

Ami leginkább baj, hogy ha az ember elfogadja, megtanul a veszteségekkel együtt élni, és egy idő után úgy érzi, hogy jobban van, periódusosan vagyis szinte azonos idő elteltével mindig összetörik, és aztán megint folytatja tovább... Tehát egy tartós vagy hosszabb távú állapotot nem lehet elérni, hiszen elfelejteni nem lehet, mint egy volt párkapcsolatot, vagy az idő kezeltével megmásult érzéseket táplálni... Vagy ezért, vagy azért, egy "kiadós kiakadás" mindig lesz. Persze, ezeket nem tanácsnak és nem okoskodásnak írom, pusztán így érzem.

Szörnyű lehetett, amit Anyukáddal, Anyukád miatt átéltél. Nem tudom, mi a rosszabb, ha valaki a szemünk előtt megy el, vagy ha nem vagyunk ott. Én azt tudom, hogy voltam olyan genny, hogy nem kísértem be apukám a mamámhoz, mielőtt elhamvasztották. Apukám még képeket is csinált róla, de elképzelhetetlen számomra, hogy ilyen képeket hordozzak magamnál vagy bármikor visszanézzem. Szerintem már neki sincsenek meg. Sok mindenre mondjuk, mi, emberek, hogy "annál nincs rosszabb érzés, hogy...", de igazából ez a legrosszabb érzés, elveszteni valakit, akit szeretünk, és megbírkózni mindezzel. Apu úgy érezte, amikor elment a mamámat "meglátogatni" az elhunyta után, hogy ha egy testhez beszél, az többet ér. Én nem akartam halmozni a rossz emlékeket azzal, hogy fizikálisan látok egy hozzám közel állót, de igazából nincs köztünk, legalábbis én nem tudom érzékelni. Látni a véget valakin, hogy "ennyik vagyunk", nagyon durva. Nagyon sok dolog van, amit elképzelni sem tudunk, amíg nem éljük át. Tudod, ilyenkor irigylem a lelki szegényeket, akik mélyen nem tudják megélni az érzelmeket. De inkább maradok magam, álboldogság helyett a saját életemben.

Beszélgettem egy baptista osztálytársammal (hozzáteszem, én nem vagyok hívő, "mire fel" legyek?, de hiszek valamiféle rendben), ő azt mondta, ha valaki elmegy, akár egy 3 éves gyerek, bárki, az azért történik, mert az illető bűnhődik, másrészt ilyenkor valaki születik vagy felgyógyul. Én csak nevettem erre. Ebben aztán sok értelem van. Egy csecsemőnek, egy kisgyereknek milyen bűne van? Hogy nem szólt, hogy bekakilt? Erre azt mondta, az előéletében elkövetett bűnök miatt... Nah, erre már nem is reagáltam... Aztán annak mi értelme, hogy valaki elmegy, valaki felépül? Vagyis egyszrű logika: a mérleg nem billen, tévhit, ez nem valamit valamiért. Ez egy isteni átverés, az ő hitük kapcsán.

Szörnyű volt olvasni, hogy végül nem műtötték anyukád, s mit élhettél át már magától a tudattól... nagyon sajnálom!

Kívánom Neked, hogy lelki erőben, energiában teljék az életed, s mi többet kívánhatnék még: a legjobbakat! A boldogság amúgy is pillanatnyi állapot, de a legtöbbet belőle!