Nem undorító, ha egy szülő feltételhez köti a szeretetét?

Konkrétan az én esetemre levtítve:

Adott a nővérem és én, akivel szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Nővérem a nagypofájú, könnyen barátkozós, vékony, sikeres, laza, én az osztály céltáblája, halk, ügyetlen, zavarbajövős, barátokat nélkülöző, duci vagyok.

Anyukámék szinte istenítik a nővéremet, ha valamilyen hepajkodás van nálunk, akkor szinte az egekig van magasztalva a szépsége, a fantasztikus természete, a barátainak a száma... Engem meg szinte zsigerből utálnak a szüleink, szinte hogy arcul nem köpnek. Minden apróságért le vagyok teremtve, sokszor a nővérem helyett is. És amikor ma panaszkodtam erről apukámnak, képzeljétek milyen választ kaptam:

Majd ha neked is lesz barátod(!!!), önállósulsz és jobb jegyeket kapsz (alapból 4-es tanuló vagyok, mit akar még?), akkor majd te is meg leszel becsülve a családban.

Az ilyen szülő mégis milyen szülő?

Ezzel akar motiválna? De ezzel csak azt éri el, hogy megutálom egy életre ezt a családot, vagy azt tervezzem, hogy bánjak el a nővéremmel, hogyan adjam vissza azt a sok keserűséget, amiben hála neki részem van...