Elfogadnátok ezt az ajánlatot a helyemben? Tipródom. Többi lent.

31 éves vagyok, két kicsi gyerekem van. Úgy alakult, hogy a gazd válság miatt a hitelem akkora lett, hogy bár dolgozom látástól mikulásig, kőkeményen bűvészkednem kell, hogy meglegyen a rezsire+kajára való, no meg a gyerekeknek ami kell (köztartozás stb egyéb ilyesmi nincs, csak a lakáshitel). Valahogy mindig sikerül nullára kihozni a hónapot, bár pl anyukám fizeti a két gyerek ovis/bölcsis kajacsekkjeit és ha beüt egy betegség, van, hogy ki kell segítenie a gyógyszertári dolgok árával. Félretenni nem tudok és minden tartalékot feléltünk mostanra. Szóval nagyon neccesen jövök ki mindig, noha a lehető legtakarékosabban és beosztva élünk - gondolom ezzel sokan vannak így manapság és nem is siránkozásból írom le, hanem mert szervesen hozzá tartozik a kérdésemhez.

Arról már nem is beszélek, hogy idegileg eléggé megvisel az állandó fillérezés, hogy nincs tartalékom és félek mi lenne a gyerekekkel, ha mondjuk lebetegednék vagy valamiért kiesnék a munkából. Érzelmileg mindent megadok nekik, kiegyensúlyozott, imádni való két kis krampuszok egyébként, de most még kicsik és úgymond "olcsóbbak" mint pl amikor suliban különóra kell majd nekik, aztán továbbtanulás stb... na szóval félek a jövőtől és nem nagyon látok perspektívát magam előtt. Próbálok tenni ez ellen, itthon nyelvet tanulok, meg annyiféle képzettségem/gyakorlatom van már, hogy ihaj, de valahogy nem jutok egyről a kettőre, inkább úgy érzem éppen csak vegetálok és hajtok mint az őrült, hogy nekik legyen minden ami kell. Kezdek kiégni azt hiszem, bár őbelőlük sokat merítek a mindennapokhoz - másból nem is nagyon tudok.

A konkrét dilemmám a következő: Van két barátom, egy házaspár, a fiúval sihederkorunk óta, 15 éve cimbik vagyunk és már jópár éve mellette van a lány is, és vele barátnők lettünk. Jó barátaim, talán a legigazabbak. Amikor válságba került a házasságom két éve, ők támogattak érzelmileg, előtte is, azóta is közel álltunk/állunk egymáshoz, főleg a sráccal aki olyan mint én, csak ffi kiadásban... annyi a különbség, hogy neki jobban sikerült az élet és irtóra jól keres.... sőt, igazából pofátlanul sokat.

Már másodszor ajánlották meg, hogy támogatnának engem anyagilag. És itt jön a dilemmám! Mondtam nekik, hogy ki tudja mikor tudnám visszaadni/viszonozni, ez őket nem érdekli, elköltenék úgyis, nekem viszont szeretnének segíteni.

Nagyra értékelem a szándékukat tényleg, de nem tudom, elfogadhatom-e. Annyi rosszat hallani, hogy pénzre barátságok mennek rá, a miénk erős de ki tudja mit hoz a holnap, ha később ne adj isten nekik kellene vissza ez a pénz én nem tudnám honnan előkapni. Ugyanakkor úgy érzem, a gyerekek miatt nem engedhetem meg, hogy lemondjak erről a lehetőségről, tudnék tartalékolni, és olyan dolgokat, élményeket megadni nekik amiket most önerőből nem tudok kivitelezni. Az meg a másik, hogy világéletemben megdolgoztam azért ami kellett, már az is nehéz, hogy anyám pénzeli a kajacsekkeket, nem kuncsorogtam soha, igaz, nem is nagyon volt kitől, de nem is jutott eszembe.

Elfogadható-e egyáltalán egy ilyen ajánlat, morális szempontból nézve? Vagy félre kell tennem mindenáron ezeket az érveket és a kicsik érdekét néznem, hogy nekik több jusson...?

szerintetek?????