Jogosan esik rosszul, ha az apám így kezel?

Sokáig elég visszahúzódó voltam, nem nagyon voltak barátaim, féltem az idegeneketől. Sokat jártam pszichológushoz, mára rengeteget fejlődtem, vannak barátaim, járok bulizni. Most sem vagyok az az extrovertált társaság közepe típus, és időnként előfordul nagy megrázkódtatás, változás hatására, hogy kicsit visszaesem, de szerintem ez belefér. Apám viszont folyton utalgat arra, hogy én nem olyan vagyok, mint az átlag, hanem kicsikét defektes. Pl ha új közösségbe (suli, munkahely stb) kerülök, rögtön kérdezgeti, hogy vannak-e már barátaim, kikkel vagyok jóba. Amikor egyetemre mentem, a harmadik héten valami problémám támadt. Javasolta, hogy hívjak fel valakit, mondtam, hogy még senkinek a számát nem tudom. Erre azzal a szokásos "ugye tudod, hogy ez nem normális"hangsúlyával megkérdezte ,hogy még nem tudod senki számát? Az hogy lehet? Nagyon bántó volt. Vagy pár éve elvitt egy múzeumba, ahol egy kvízt ki lehetett tölteni és a helyes kitöltők között könyveket sorsoltak ki. Az egyik kérdésnél . Ott volt az idegenvezető, apa mondta, hogy menjek oda, kérdezzem meg. De egyszerűen nyilvánvaló volt, hogy tesztelni/gyakorlatoztatni akar. Emiatt borzasztóan megalázva éreztem magam és kijelentettem, hogy nem megyek oda. Mondta, hogy ő viszont nem hajlandó, menjek oda én. A végén odamentem, de nagyon rossz volt, hogy szerinte tízenakárhány évesen nem merek odamenni egy idegenhez és megkérdezni tőle valamit. (Végül én nyertem meg a könyveket. Olyan elégtétel volt ez nekem, hogy bár a könyvek témája nem érdekelt túlzottan, de azóta is nagy becsben vannak tartva.) Most legutóbb azzal verte ki a biztosítékot, hogy elárultam neki, hogy tetszik egy fiú. Erre elkezdett tanácsokat adni, de olyanokat, ami mindenkinek nyilvánvaló. Nézzek a szemébe, beszéljek normális hangerővel stb. Szerintetek jogosan érzem magam megalázva ilyen helyzetben, vagy csak túl sértődékeny vagyok? Tudom, hogy csak segíteni akar, de nekem ezek azt sugallják, hogy nem hisz bennem/nem fogad el.