Ki tud olyan pszichoterapeutat, akinek van tapasztalata narcisztikus szulok (felnott) gyerekeivel? Kerem, azok irjanak, akik ertik, mirol szol egy ilyen problema, koszonom.

Ugyan nem küzdök hasonló problémával, mégis értem.

Ha édesanyád nem hajlandó- ugyan miért lenne, hisz a saját világában ő az atya úr isten és mindenki más baromságokat beszél-, akkor egyedül menj el egy szakemberhez, akinek ki tudod magadból beszélni a sérelmeket.

Egyénként esélyes, hogy amennyiben kísérletet tennél a kapcsolat megszakítására, még jobban bekeményítene és talán előhúzná a mártír kártyát "felneveltelek és ez a hála??". Rögös út vezet a célod felé, bármelyiken is inulsz majd el.

20N

32 éves vagy, le kéne szakadnod a szüleidről, nem őket hibáztatni. Önállóan kélne elmenned és megoldanod a saját életed...

Dolgozd fel....pszichológussal, de ehhez nem kell az anyád.

Én látni vélek anyámban nárcisztikus vonást...Hát, az minden esetre igaz, hogy baromi nehezen boldogulok vele.Nem tudom, szakember ezzel mit tudna kezdeni...Ő hallani sem akar róla, hogy kezeltesse magát, szerinte én vagyok elmebeteg.

Néha, nagy ritkán el lehet normálisan beszélgetni vele, kb fél óráig, ha épp olyan kedve van, de amint ellenvetése van az embernek, tehát nem értesz egyet vele, akkor jön a sértődés és stb...az biztos, hogy sosem kérte ki a véleményem, nem szeretett rám hallgatni, nekem semmi közöm az ő ügyeihez,én hülye vagyok, stb.Mintha egy 70 éves gyerekem is lenne, nem könnyű...

Több, mint 1 év telt el az utolsó és kb. 10 az eredeti bejegyzés óta. Remélem, hogy jól alakult a sorsotok azóta, és sikerült feldolgozni a sok rettenetes élményt. Sajnos számomra is aktuális a téma: 41 éves nő vagyok, és most jutottam el odáig, hogy nevén nevezzem azt, amit apukám tett velem és az anyukámmal 16 éves koromig, amikor elköltözünk tőle, mert betelt a pohár. Lelkileg bántalmazott mindkettőnket (testileg nem, csak fenyegetett vele): túl sok részletet nem írok, csak annyit, hogy volt alkohol problémája is, illetve nárcisztikus személyiségre utaló jeleket is mutat (ő van állandóan a középpontban, szereti kihasználni a körülötte élő embereket, tud nagyon meggyőző és behízelgő is lenni, ha az érdekei azt kívánják stb.) Azóta javult a kapcsolatunk, de megbízni nem tudok benne: folyton a szeretét hangoztatja, de ez is felszínesen hangzik, és mindig az jut eszembe, hogy vajon milyen hátsó szándéka van. A gyerekkori rettenetnek az lett az eredménye, hogy én krónikus önbizalom-hiányban szenvedek (impostor syndrome), folyton megfelelési kényszerem van (munkahelyen és a magánéletben is) és állandóan hajszolom magam, hogy többet, jobbat érjék el. A fejemben még mindig hallom apukám gúnyos megjegyzéseit, a lekicsinylő, becsmérlő, nőket degradáló beszólásait. Ez sokszor megakadályoz abban, hogy a képességeimet kibontakoztassam, és hogy kiálljak magamért, az érdekeimért. Pedig két diplomás, sok szakmai tapasztalattal rendelkező ember vagyok, aki külföldön él és boldogul évek óta.

Most eljutottam odáig, hogy muszáj valamit tennem, mert az utóbbi egy év alatt volt több depressziós időszakom, amikor az öngyilkosság gondolata is többször felmerült bennem.

Írtam egy levelet apukámnak, amit néhány nap múlva fogok neki elküldeni. Ebben feketén-fehéren elmagyaráztam neki, hogy milyen mélyen érint még mindig a sok gyerekkori bántás, és hogy nem akarom, hogy keressen, mert nekem ezt fel kell dolgoznom, mielőtt a megbocsátás gondolata egyáltalán felmerülhetne...

Nem tudom, hogy milyen reakcióra számíthatok, de igazából nem is lényeges: amit leírtam neki, az nem megbeszélés tárgya, egyszerűen csak tudatni akarom vele, hogy így érzek. Nem várok tőle bocsánatkérést, vagy jóvátételt (ezt nem lehet jóvátenni). Ha ez a kapcsolat végét hozzá, akkor legyen úgy.

Hozzáteszem, hogy én is készülök szakembert keresni, mert sok mindent kell kibeszélnem magamból.