Mit tegyek hogy az apam beken hagyon?

Én egy szép napon, előre jól felkészülve bejelenteném apámnak, hogy beszélni szeretnék vele. De ezt úgy, hogy legyen annyira komoly, és "melodramatikus", hogy legalább két órát rádszánjon az öreged és ne egy mellékes dolog legyen. Ha ettől elzárkózik, arra is van egy megoldásom, de ezt lentebb*.

Ha leültök beszélgetni, megkérdezném tőle, hogy most őszíntén mondja meg, hogy van-e valami baja veled. Úgy gondolja-e, hogy nem felelsz meg bizonyos elvárásoknak, vagy rosszat teszel-e, esetleg akaratlanul megbántottad-e. El kellene magyarázni neki, hogy szívesen megfelelsz az elvárásainak (ésszerű kereteken belül, persze), hogyha legalább közli veled, hogy mit is szeretne, milyen legyél. De ha tényleg szeret, mert a gyereke vagy, akkor fogadja el azt, hogy először is, a gyermek is egy önálló lény, egy személyiség, aki nem tudja az árnyékát átlépni. Másodsorban pedig nagyon rossz neked az, hogy örökké veszekedtek. Kérdezd megy tőle: ő jól érzi így magát? Amúgy minden élethelyzetben nagyon fontos a TÁRGYALÁSTECHNIKA. A jó tárgyalástechnika lényege a sok-sok kérdés. KÉrdezd meg, "tegnap, amikor annyira összeszídtál, komolyan úgy gondoltad, hogy ennyire rossz vagyok?" vagy amikor elkezd kötözködni, akkor mondd ezt neki: "úgy látom, az a véleményed, hogy hibáztam, elmondanád, hogy hogyan kellene jobban csinálnom?" "mit kellene ahhoz tennem, hogy jobban elismerj?" Ha valami triviális apróságért letol, akkor hivatkozz ennél sokkal nagyobb jelentőségű, a közelmúltban történt jó dologra és kérdezz vissza, hogy "hát annyira nagy baj ez most?" Én üzleti szemináriumokon tanultam amolyan konfliktuskezelést és erre irányuló tárgyalástechnikát. A lényeg az, hogy ha beszélsz a partnereddel, aki jelen esetben az apád, a beszélgetés róla és ne rólad szóljon. Kérdezz sokat, ha kezdi "betúrázni magát", akkor próbáld kicsit békésebb irányba terelni a szót. Nem mondom, hogy ez könnyű, ráadásul nem is ismerem a családi viszonyaitokat, de meg kell próbálni. Mindig, amikor "konfliktál", kérdezni, kérdezni, kérdezni. De nagyon lényeges: ne alázkodj meg, sokkal inkább legyen kicsit "üzleti tárgyalás" jellege, mintsem egy önmarcangoló, bűnbánó gyermek behódolása. Lényeges megőrizni az emberi méltóságot, határozottnak, de KORREKTNEK maradni. Azaz, ha "pofont kapsz", ne tartds oda a másik orcádat, de ne is üss vissza kétszer akkorát. Aztán próbálj vele sokat beszélgetni, próbáld meg kiismerni, hogy mik nyomasztják, sokszor a kötekedő szülők nem a gyerekükre haragszanak, csak nem túl intelligens módon őket tekintik boxzsáknak.

*tehát, ha nem akar veled komolyan leülni beszélni, akkor is alkalmazhatod azt, hogy kérdezed-kérdezed-kérdezed. "most mi idegesített fel ennyire?" "mi lenne a jó megoldás?" "szóval szerinted az én koromban ez ennyire nem tolerálható?". Vezesd rá ügyesen kérdésekkel, hogy nem te vagy a rossz, hanem ő túloz. Előbb-utóbb szerintem leszáll rólad, ha azt látja hogy nem tud "megalázni" a dolgaival. Nagyon határozott koncepcióval el kell érni, hogy vegyen partnerszámba és ne csak egy szaros kölöknek tartson.

Ha egy-két hónapon belül nem enyhül, akkor beszélj édesanyáddal is (mármint ha együtt vannak a szüleid) és kérd meg, hogy beszéljen vele, hogy rossz ez neked. Mégsúlyosabb esetben érdemes, de nagyon fapovával és érzelemmentesen megkérdezni, hogy "mennyire szerepel az elérendő célok között az, hogy elmenekülj otthonról?" Én az elköltözést csak a legvégső esetben válsztanám, hiszen az maga a megfutamodás, az, hogy legyőztek. Igazából győzni úgy lehet, hogy higgadt marad az ember és az indulatra nem indulattal reagál. Sosem felejtem el, mikor kiköltöztünk az agglomerációba, akkor a tesómmal sokszor tettünk felderítő utakat a környéken. Kocsival betévedtünk eg szántóföldfélére, sok locsoló berendezés közé. Jött ám a paraszt (szószerint, nem pejoratív) széttárt karokkal, habzó szájjal, hogy ez magánterület, meg mit képzelünk (tórárette... :-) stb). Én pedig nem küldtem el az anyjába, hanem odamentem hozzá, hogy jó napot kívánok. Erre ő: bubububunemvettedészrehogymagánterületbububu. Én mondom neki, hát kiírtva épp nem láttam, és visszakérdeztem: honnan kellett volna észrevennem. Aztán megtoldottam azzal a mondattal, hogy "azt hittem azért jön oda, hogy útbaigazítson, segítsen kijutni innen". A pasas nem tudott mit tenni, ha elküldöm az anyjába, akkor szó-szót követ és balhé van, így aztán elmagyarázta, hogy az út merre vezet, aztán napok múlva is, ha arra jártunk nagy üdvözlő integetések és fejbiccentések közepette, már előre köszönt és udvarias volt.