Te mit tennél a férj helyében?

Szia!

Előszöris minden tiszteletem a Tiéd! Én is hasonlóan cselekednék a férj helyében, bár érdemleges tanácsot nem tudok adni. Járjatok orvosról orvosra, kell, hogy legyen valamilyen megoldás! Nézd meg a "Ha a férfi igazán szeret" c. filmet leleki feltöltődésnek! :)

#19, bocsi de pont így keletkeznek a tévhitek, mint az a sztori amit leírtál. Kezdve ott, hogy a Rivotril (clonazepam) NEM antidepresszáns, hanem egy szorongáscsökkentő, ha úgy tetszik nyugtató.

[link]

Ilyen módon meglehetősen természetes, hogy nem csökkenti a depresszió tüneteit, a szorongáson kívül...

És ja, mivel Seduxen-Xanax rokon, az tényleg hozzászokást is okoz, szemben az antidepresszánsokkal, amik soha.

Mint a #9-es hozzászólásban írtam, nekem spec elég súlyos pánikbetegségem volt, huszonéve, amikor még nagyjából azt se tudták itthon, mi fán terem a pánikbetegség... (nem úgy mint ma, amikor mindenkire azt fogják rá, ha akármitől szorong)

És különös pechemre, 6 évig csak pszichologizáló pszichiáterekbe futottam bele, akik a lelkembe akartak folyamatosan turkálni, miközben egyre rosszabbul éreztem magam, a végére már totál munkaképtelenné is váltam, a házból nem tudtam kimenni...

Na, és akkor bekövetkezett a csoda, új főorvost kapott a területi ideggondozó (mondom, 1990-et írtunk, még nem hemzseget minden magándokiktól) aki végre képben volt, és kiírta a megfelelő antidepresszánst. Sajnos addigra már az adható maximális adag kellett belőle, úgyhogy megtapasztaltam rendesen a mellékhatásait is DE a 6 év folyamatos rosszabbodás helyett 4-5 hét múlva elkezdett javulni az állapotom, 4 hónap múlva munkaképes lettem, 6 hónap múlva el lehetett kezdeni csökkenteni a gyógyszert... na és érdekes módon, addigra már totál lekattant rólam az összes lélekturkáló, és a pszichiáter is elfogadta, hogy a saját állapotomat én tudom a legjobban megítélni... na, szó szót követ, aztán a magánéletem is rendeződött, végülis saját döntésem alapjám 3 év után hagytam abba teljesen a gyógyszerszedést.

Amíg annak előtte marokszám zabáltam a Seduxent (ez még a Xanax előtti éra volt) a szorongásomra, az azóta eltelt 20 (HÚSZ) évben 0 azaz NULLA darab szorongáscsökkentőre volt szükségem.

Na ennyit arról, hogy a "gyógyszer nem gyógyít" - mivel én pechemre tényleg a kb maximális adag antidepresszánst szedtem a kb maximális ideig, és ráadásul elég elavult fajtát mai szemmel, tényleg le tudom írni az összes hatását és mellékhatását, és veszélyét - már ha valaki tényekre kiváncsi.

És hát na ya, ha valaki Rivotrilt kap antidepresszánsnak önmagában, az persze, hogy xarul lesz - mert a Rivotril nem antidepresszáns, nem hat a depresszióra, csak a szorongást oldja tünetileg. Ezt úgy hívják, hogy orvosi műhiba, pont olyan, mint ha valakinek műtét helyett Algopyrinnel akarnák kezelni a vakbélgyulladását, az is csökkenti kicsit a fájdalmat, amíg a delikvens bele nem hal...

A helyzet az, hogy nem azt állítottam, hogy a gyógyszer nem gyógyít, hanem azt, hogy az én kollégám eleinte sokkal rosszabbul volt begyógyszerelve, mint anélkül, és hogy ő nem az orvosi segítség miatt lett jobban, hanem attól, hogy megszűntek azok a tényezők az életében, amik kiváltották a problémáját.

Úgyhogy azt, hogy miért vitatkozol vele, azt én nem értem.

Biztos jó neked.

#23, ne egyél meg reggelire:) itt csak ezt raktam rendbe: "antidepresszánst írtak fel és azt szedni kezdte (azt hiszem, Rivotril volt a neve),akkor a tünetei nagy mértékben felerősödtek, és megkísérelt öngyilkos lenni."

Egyébként ez a két sor a valóságban pont azt igazolja, hogy nem (csak) Rivotrilt írtak fel neki, hanem antidepresszánst is, amelyeknek jellemző hatásuk (még csak "mellék"hatásnak sem mondanám, inkább fő hatás) hogy a szedés első 2-3 hete rosszabb... ami abból adódik, hogy a motoros aktivítás hamarabb javul gyógyszer hatására, mint a hangulat, és igen ez ritkán azzal a veszéllyel is jár, hogy ha a beteg egyébként hónapok óta öngyilkossági gondolatokat érlelt de még ahhoz is túl depressziós volt, hogy megtegye, akkor azt a kezelés első 1-2 hetében fogja kivitelezni. Ez kb 50 éve éve tudott tény...

Csak hát éppen azért, mert tudott dolog, tenni is lehet ellene, kis adaggal kezdett és lassan, fokozatosan emelt antidepresszív szerrel, az első 2-3 hétben állandó - akár kórházi, ha indokolt - felügyelettel... és hát ez az áldozat, az első 2-3 rosszabb hét később bőven meg fog térülni, amikor a beteg a kezelés 6. hetében 90%, hogy már jobban fogja magát érezni, mint az azt megelőző években...

Szóval ami ma az antidepresszánsok körül folyik, az kísértetiesen hasonlít arra, mint amikor bekerült a burgonya Európába... nem tudták, hogyan kell használni, elkezdték a nem ehető termését enni, többen belehaltak, és erre elkezdték a krumplikat kitépni és máglyára vetni... holott csak meg kellett tanulni, hogy ezt a dolgot hogyan kell JÓL használni...

Ez alkalommal pl. úgy kezdődik, hogy valamennyire is etikus orvos előre felhívja a figyelmét az antidepresszánst kapó betegének, és a hozzátartozónak is, hogy az első 2-3 hét valószínűleg ROSSZABB lesz, ami pont annak a bizonyítéka, hogy jól hat a gyógyszer (a természet ellen tenni ugyanis nem lehet, azt nem tudod kivédeni, hogy az aktivítás előbb javuljon mint a hangulat, ez egyszerűen az agyterületek ősibb/ujabb voltából jön), azt ki kell bírni, túl kell élni, ha önuralommal nem megy, akkor segítséget kérve, akár 1-2 hétre kórházba befeküdve...

A dolog ott kezdődik, hogy ezt el KELL mondani a betegnek, és akkor az esetek 99%-ban mindjárt ki is húztad a dolog méregfogát, mert a beteg nem fog megijedni és hamis következtetésre jutni a saját állapota változásából.

Köszönöm, már reggeliztem. Te martál belém újfent ott a másik kérdésnél,a gyermekvállalás oldalon, ahol rám ismertél...

Reggeli helyett emésztgessünk inkább.

#25, ja, hogy Te vagy az:)))

Hát nézd, az efféle betegségekre - mint a Kérdező által említett, vagy az enyém - való hajlam az többnyire vagy megvan az emberben, vagy nincs, és ennek az oka meg mindenképp szervi, genetika, magzati ártalom, trauma, bármi... az, hogy ez a hajlam aztán kijön-e betegség formájában az emberen, na annak az oka meg gyakran valami lelki dolog, pszichés megterhelés, stressz, lelki trauma... ilyen módon az emberek persze ahhoz kötik, pedig mindkét tényező kell, a hajlam is, meg az is, ami előhozza.

Nálam is úgy kezdődött, hogy persze, tizenéves koromtól volt néhány havonta 1-2 szorongásos rohamom, de ez még az életvitelemet nemigen befolyásolta, tehát nem nevezném betegségnek, kb a "másnak meg a feje fáj időnként vagy a hasmenés gyötri" szint... aztán bejött a nagy és tartós stressz - amiről te ugye nagyon jól tudod, hogy mi - és ebből a mondjuk problémával együtt élő kompenzált állapotból fokozatosan csinált a végére már totális szociális ellehetetlenüléshez vezető és munkaképtelenséget okozó súlyos betegséget. Amit azután sok sikertelen lelkizés és szenvedés után a megfelelő kezelés és gyógyszer elmulasztott. Ennyi.

(a hajlamot nyilván nem, most is van szorongásos rohamom, ha 4-5-nél több feketekávét iszom meg egy nap alatt, ami bizonyítja, hogy a hajlam az ilyen rohamokra az persze megvan, és meg is lesz a sírig - csak hát ezzel már simán együtt lehet élni, max 3 kávéval kell beérni naponta, ennyi:)) - nem biztos, hogy ezzel rosszabbul jártam, mint akinek mondjuk epekőre van hajlama genetikailag, és az étkezésére kell figyelnie...

Őszintén örülök, hogy neked sikerült. Minden bizonnyal erős vagy és voltál, volt támaszod és hozzáértő szakmai segítséged is.

Az én kollégám labilis, lelkileg gyenge, kifejezetten döntésképtelen és magányos ember, szintén férfi egyébként, aki társtalanul élt és él a mai napig.

Neki elektrosokkot akartak csinálni, úgy, hogy az orra alá toltak egy nyilatkozatot azzal, hogy írja alá. Az állt benne, hogy a beavatkozás következményeiért a "kórház" semmilyen felelősséget nem vállal, és az esetleges kockázatok között megemlítették, hogy elfelejtheti a számokat is. Matematika szakos tanár volt. A legjobb az egész iskolában... És történt mindez az ország állítólag legjobb pszichiátriai klinikáján, a VIII. kerületben.

Hogy a kérdésre is feleljek: nem mondom, hogy a gyógyszeres kezelés nem segíthet, de hogy önmagában elégséges lenne, azt vitatom. Az ő tünetei akkor szűntek meg, amikor az azokat kiváltó élethelyzetek is(meghalt a beteg édesanyja, és kirúgták a stresszes munkahelyről).

Azaz: el kell jutni a problémák gyökeréig. Neki azt próbálták megtanítani, hogyan éljen együtt a lehetetlen helyzetével, és hát mit mondjak: ez nem sikerült.

OFF: jajj, a Baros utcától kímélj meg, drága S. Lajos pszichiáter az egyik, akit vasvellával kergetnék a mai eszemmel, hozzátéve, hogy 20 éve történt, amikor kezdő szakorvos volt, mára már akár nagyon jó orvossá is fejlődhetett...

ON:

És hát nem, senki sem volt a támaszom, sőt nagyjából mindenki ellenem volt, "nevelni" akart. És hát a másik sem, mivel az akkori időkben nemigen találtam ingyen jó orvost, pénzem meg nem volt lévén munkaképtelenség, és senki segítségére sem számíthattam, jobb híjján magam tanultam hozzá a saját EÜ tudásomhoz, amit az akkori legmodernebb szakirodalom írt... aztán az új főorvossal akképp lett 6 év után végre szerencsém, hogy egy órás beszélgetés után elfogadta az én véleményemet, és döntéseimet, szóval a következő 3 évben inkább csak folyamatosan érdeklődött és figyelemmel kísért de a gyógyszerezésben pl. mindig én vetettem fel hogy most emeljünk vagy csökkentsünk, aztán megbeszéltük, ő meg kiírta - emlékezetem szerint egyszer sem volt, hogy ne fogadta volna el a véleményem.

De mondom, ez a huszonévvel ezelőtti helyzet, ma már korántsem ilyen katasztrófális a dolog, ma már túlnyomó részt a betegen múlik, hogy hozzájut-e a megfelelő segítséghez. Egyik ismerősöm, aki mostanság került hasonló cipőbe, hónapok alatt talált jó pszichátert, pszichológust és a gyógyulás útjára lépett. És ez nem feltétlen a politikai rendszer változásával van kapcsolatban, a 80-as években dőlt le világszerte az a fal, ami a pszichés betegségeket és betegeket diszkriminálta, a 90-es években jutott el kb oda a világ, hogy ugyanúgy lehetett már beszélni valaki depressziójáról mint más cukorbajáról. Ez egy nagy lépés volt.

Most már csak oda kellene eljutni, hogy ahogy a cukorbajnál is tudomásul vették, hogy kell a diéta is meg az inzulin is a jó eredményhez, úgy a pszichiátriai gyógyszeres kezelést okozó nagy mítoszok is eltűnjenek a fenébe, és az emberek tudomásul vegyék, hogy a pszichés bajokat meg pszichiátriai gyógyszerrel és pszichoterápiával lehet kezelni jól. Nem vagy/vagy, hanem többnyire is/is. (tudtommal - John Nash is szedi a gyógyszereit, amióta léteznek olyan gyógyszerek is, amitől mellékhatásként nem alszik egész nap - szóval már harmincon éve, szóval neki oka volt hogy anno nem szedte - nem tudott dolgozni mellettük - és amint lettek olyan gyógyszerek, ami mellett már tudott dolgozni, szedni kezdte. Csak az érdekesség kedvéért:)

Szóval visszatérve a Kérdező kérdésére, igen Kérdező, ha a pszichoterápia nem segített, akkor a gyógyszeres kezelés segíthet.

Viszont, egyfelől a gyógyszer nem teszi feleslegessé a pszichoterápiát, arra is szükség van a továbbiakban is, másfelől a gyógyszer nem csodaszer, ahhoz is türelem szükségeltetik, mert egyfelől korántsem biztos, hogy elsőre sikerül megtalálni a feleségednek megfelelő gyógyszert, másfelől idő, amíg beáll a gyógyszer hatása és addig az első hetek még rosszabbak is lehetnek - ami viszont jó jel hosszútávra:) - a harmadik, hogy a gyógyszereknek van mellékhatásuk, mint legtriviálisabban a súlygyarapodás, az érzelmi-szexuális élet laposabbá válása (már ha addig volt...), az első időkben fáradékonyság, aluszékonyság vagy ellenkezőleg, alvászavar, meg ilyenek. De ezek átmenetiek, amelyek a gyógyszeres kúra abbahagyása után rendeződnek általában.

Azt nem tudtam, hogy a Baross utcában is van, én a Balassa utcába jártam az ismerősömet látogatni. Rettenetes hely. Őt konkrétan dilisekkel, elmebetegekkel zárták össze, holott neki "csak" a lelke volt beteg. Igaz, nagyon beteg.

És az is érdekes, hogy ő nem hízott, hanem gilisztára fogyott. Pszichoterápiára Budára járt valahová, ahol állandóan festegetnie kellett. Mindig viccelődtünk vele, mikor nyílik a tárlata...

Mára egy ugyanolyan magányos, az öngyilkosságát már szégyellő, munkanélküli, emberi kapcsolatokat kizárólag a kóros szervilitás jegyében ápoló (ő rendelődik mindig önként alá), a kuporgatást öncélúvá tevő végtelenül önző emberré vált, mint aki a kezelés előtt volt. Azaz, inkább ronccsá. Olyanná, aki a saját múltbéli hibáit/bűneit a világért el nem ismerné, nemhogy változtasson azokon. Aki mindenért másokat tesz felelőssé. Aki a saját maga rabja. Ő tehát nem tárta fel a gyökereket, nem volt hajlandó szembesülni a tényekkel, és sem magában, sem pedig nyilvánosan - úgy végképp nem - mondta soha ki, hol siklott ki az élete és miért. Így nem is talált megoldást - bár a közvetlen stressz alól (a külső körülmények alakulása folytán) felszabadult, mint írtam.

Többek között ezért (is) emelek én mindig szót az emberi önzés ellen...

OFF: Bocs, Balassa, elírtam...

ON: persze, csak hát sok esetben hiába tárod fel az okokat, akkor sem mész vele semmire, mert mit tudsz kezdeni pl egy genetikai determinációval vagy egy embrionális ártalommal, vagy akár egy szociális helyzettel adott esetben? Hát, úgy nagyjából semmit. Amit megtehetsz, az kb arra szűkül, hogy a megfelelő módszerek (gyógyszer, pszichoterápia, szocioterápia, szociális gondoskodás és mittudoménmi) szükséghez mérteni együttes alkalmazásával minél inkább elősegítsed, hogy az illető ebben a világban teljes életet tudjon élni, mert hát a pszichés betegségek züöme nagy mértékben az ember és a körülötte való világ kapcsolatáról szól.

Tehát mittudomén, aki egy nagyvárosi környezetben munkaképtelenséggel járó súlyos pszichés beteg a testi-lelki-szociális leépülés útján, az egy kis faluban, ahol a szomszéd szőlőhegyre kell átbattyogni kapálni, ha úgy érzi 6-kor, ha úgy akkor 8-kor, és senkit sem érdekel, ha időnként a tőkéknek magyaráz, egy teljes életet élő egészséges ember lehet.

Viszont a teljes életmód-váltás lehetősége meg keveseknek adatik meg, tehát marad az, hogy a lehetőségekhez képesti részleges életmód-váltás, a gyógyszer, meg a pszichoterápia többnyire együttes alkalmazásával megpróbálj hidat verni az ember és a környezete közé, amin át az interakció, a létezés lehetővé válik, rendezhető a családi élet, a munka világába visszatérés, a baráti kapcsolatok, stb.

Ugye ez a közismert Benedek-i gondolat (Benedek István, író, pszichiáter szakorvos, az intaházi munkaterápiás intézmény vezetője volt, akinek ne lenne képben) hogy a pszichés beteg mindig be van záródva a saját kis láthatatlan ketrecébe, amit ő csak "bearanyozni" akart mesterséges életértelmet nyújtva... na mára már ki is lehet nyitni rajta az ajtót... eltüntetni még nem tudjuk, de ajtót nyitni rajta már igen. És ezt pont a sokat becsmérelt korszerű pszichofarmakológia teremtette meg, ami még nem létezett az Aranyketrec születése idején...