"Kell" szeretnem a párom gyerekét?

Normális esetben igen szeretned kellene de ennek az érzésnek természetesen kellene jönnie mert a párod gyereke. A kisgyerek megérzi hogy nem szereted hanem csak elfogadod lehet azért viselkedik így.

Soha nem is fogod tudni szívből szeretni, mert nem a tiéd. Ne okold magad és ne akarj magadra olyan érzéseket erőszakolni, amik ne tieid. Nők vagyunk és tök természetes, hogy egy "idegen" gyereket nehezebben fogadunk el. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy ez a kislány átélt egy komoly lelki traumát és akárki akármilyen szépen válik, a gyermeket akkor is borzasztóan megviseli. Sérült a kislány lelke, nem tudhatod, hogy miként élte meg a válást és sajnos teljesen normális reakció ezektől a gyerekektől, hogy elvárják, hogy "körülöttük forogjon a világ." Az arrogancia, az akaratosság pedig védekezési mechanizmus, ami megint csak teljesen értelemszerű egy lelki sérült gyermektől, de még a felnőttől is. Érdemes a kislányt ezentúl ebből az aspektusból is megvizsgálni, de persze ez koránt sem fogja azt jelenteni, hogy meg fogod tudni szeretni őt.

Túl sokat foglalkozol vele. Ha legalább a férjed gyerekéről lenne szó, akkor még csak-csak érthető, bár akkor is soknak tartom. Nem a te gyereked, kevesebb közös program, együtt töltött idő kéne, a gyereknek is jót tenne, hogy többet van az apjával, nem lenne ilyen kiállhatatlan, meg neked is.

Ne gyötörd magad emiatt. Így is nagyon korrektül viselkedsz, a szeretetet kierőszakolni nem lehet, sem másból, sem magunkból. Annyit adj neki, amennyit jó szívvel tudsz még adni, és legyen nyugodt a lelkiismereted.

Nálunk hasonló a szitu, itt is 6 éves a kislány azzal a különbséggel, hogy teljes egészében én nevelem. Szinte minden gyerek ilyen amiket leírsz "önző, makacs, akaratos" ez az 5-6 éves korosztálynál elég sokszor általános dolog, úgymond ez nem a természete, lehet csak a 2. dackorszakot éli meg. Itthon mikor velem, meg az apjával van nincs vele semmi gond, nyugodt, aranyos gyerek mindaddig míg nem megyünk a nagyszülőkhöz, vagy nincs társaságban. Tudja, hogy a nagyszülőknél több mindent megengedhet magának és olyankor mintha kicserélnék, elviselhetetlenül szemtelen sokszor. De ezeket nekünk/neked kell tudatosan lekezelni. Például amiket te is leírtál nálunk is a nagyszülőkkel szemben megengedi magának, mert azok nemigazán szólnak rá, nem szidják le ha hangosan beszél, nem szólnak rá ha egész nap csak csokit eszik, nem igazán nevelik csak eljátszanak vele és még sorolhatnám. Itthon velünk szembe viszont nem meri megengedni magának ezeket a dolgokat, szerintem ez mind nevelés kérdése, hogy meddig megy el a gyerek. Nálunk is volt, hogy elkezdett akaratos lenni, hazudozni és az első alkalomnál elnéztem hátha többet nem lesz ilyen, aztán szépen elmagyaráztam párszor neki, hogy nem szép dolog hazudozni stb., többedszerre se értette hajánál fogva behúztam a szobába és elmondtam neki, ha még egyszer hazudni mer egyesével fogom kitépkedni a hajszálait és mehet kopaszan oviba, egész délután nem engedtem ki a szobájából, nem tévézhetett, nem volt esti mese azóta olyan mint a kis angyal és normálisan meg lehet beszélni vele mindent. Ha elkezdene hisztizni elég már csendben, csak szó nélkül ránézzek, már abból tudja hogy viselkedjen.

Ez k. jó utolsó! :D Akkorát röhögtem! :D

Nem kell szeretned, és szerintem a nevelésébe sem kellene ilyen szinten belefolynod. Az apjának meg az anyjának kéne vele foglalkoznia igazából, nem neked.