Miért féltem ennyire anyukámat?

segíteni nem fogok tudni, de leírok neked egy hasonlót.

21 éves lány vagyok, a barátom 24. lassan ott tartunk, h összeköltözünk, viszont ő is pont így érez az anyukája iránt. nem akarja egyedül ott hagyni.

ráadásul az anyukája még terrorizálja is lelkileg. nem mond semmit, csak érezteti vele, h nincs joga őt egyedül othhagyni... sztem ez nonszensz, mert ez az anyukák sorsa. egyszer mindenki kirepül.

engem pont az anyukám hagyott itt, mert összeköltözött a pasijával. de örülök, h ő most boldog, mert jutott neki a szarból is rendesen (amikor apám lelépett).

nem haragszom, lassan én is azzal fogok együtt élni, akit szeretek.

örülj neki, h anyukád nem panaszkodik. és sztem a figyelmességeddel érezteted, h ott vagy neki, és nem szarod le a fejét. ha lesz unoka, úgyis többet lesztek ott nála, meg majd átmegy hozzzátok segíteni, és akkor sokmindent bepótoltok.

sok sikert!

Szia!

Ismerem ezt az érzést és nem hiszem, hogy el fog múlni. Én 13 éve jöttem el otthonról, de a mai napig rettegek az anyukámé, ha nem veszi fel a telefont akkor rohanok hozzá, volt, hogy este sötétben mentem mert nem értem el őt( mondjuk annyiban jó, hogy 1.5 km-re lakom tőle)! A mobil telefon nekem nagyon sokat segített, így nem csak akkor tudom hívni amikor este hazaér, viszont hozta már így is rám a frászt, amikor otthon hagyta a telefont.

Próbáld meg elfogadni, hogy ez az élet rendje. Szegény anyukám nekem mindig azt mondja, hogy ő nagyon szeret egyedül lenni, de látom rajta, hogy csak azért mondja, hogy én megnyugodjak. Ha megszületik a pici más lesz minden, nekem most 3 hónapos és van, hogy teljesen leköt, nem gondolkozom azon most anyu mit csinál.

szia!!! A te soraidat akár én is leírhattam volna. Annyi különbséggel, hogy én még itthon lakom, de tudom, hogy hamarosan mennem kell, mert olyan a szakmám, hogy egy kisvárosban nincs számomra munkalehetőség. Igazából évek óta ezért halogatom az elköltözést.Ráadásul, nem valami jó a házasságuk a szüleimnek, szóval még emiatt aggódnom kell.Na nem apuért, hanem anyukámért. Én is azt látom amit, hogy semmi öröme az életben, csak elmegy dolgozni aztán hazajön aludni, dolgozik, dolgozik, és dolgozik, 20 órát a 24-ből. Én is mindig arra gondolok, hogy van vele valami, ha már nem veszi fel a telefont, de az az érdekes, hogy az én anyukám is pont ugyanilyen a saját anyukájával, vagyis nagymamámmal. Szerintem ez az érzés nem fog elmúlni, maximum majd kicsit eltereli a baba a figyelmedet. Messzire költöztél amúgy tőle?

Szóval megoldást én sem tudok erre, de tudom mit érzel.

Úgy látszik, az elköltözéskor (vagy már korábban?) átvetted tőle az anyaszerepet, és őt tekinted gyereknek. Vagyis az elszakadás nem teljesen normálisan történt meg.

Az, hogy segíted, érdeklődsz iránta, meglátogatod, teljesen jó. :) Ha viszont örökké azt érezteted vele, hogy 'szegény ott egyedül milyen boldogtalan lehet', akkor sajnos úgy is érezheti magát idővel. Vagyis ezt ne beszéld be neki. :)

Most a gyerek körül sokat segíthet, 'hasznosnak' érezheti magát, megkérheted konkrétan is, hogy ebben-abban segítsen, ha tud, kedve van.

Remek lehetőség ez arra, hogy egyenrangú félként kezeljétek egymást! Ez azért is lehet fontos, hogy pl. te ne úgy kezeld az anyaságodat, hogy feláldozod az életed a gyermekedért.

Különben ha az ember egyedül van, akkor is elfoglalhatja magát boldogan. :) Beoszthatja a szabadidejét, találkozhat régi ismerőseivel, találhat újakat is - írod, hogy még dolgozik, úgyhogy bőven előtte az élet! :)

Ha úgy látod, hogy magába zárkózik, akkor persze több figyelem kell, ha látsz olyan programot, ahol korosztályának megfelelő társaság lehet, akkor javasold neki, stb. És kérdezd meg tőle, hogy te miben segíthetsz.