Ilyen (ellen) érzésekkel nem mehetek hozzá, ugye?

A párom megkérte a kezem, de egyelőre nem merek neki igent mondani, félek hogy nem lenne tisztességes.

Az a baj, hogy van egy ovis gyereke, akit bár elfogadok (vagy inkább elviselek), de egyszerűen nem tudom szeretni.

Tudom, hogy a páromnak mindig a gyereke lesz az első, nem is ezzel van bajom.

De engem idegesít a gyerek, feszültté tesz a jelenléte, nem örülök az állandó hisztinek, meg hogy szétpakol mindent, meg ha valami nem tetszik neki, akkor toporzékol, veri magát a földhöz, és úgy morog, mint egy oroszlán. Állandóan beszél, de semmi más témája nincsen, csak az állatok, meg hogy mikor mit szeretne kapni ajándékba. Öt percig nem tud nyugton maradni, hiába kérjük hogy ne csinálja, de rohangál a lakásban, kúszik-mászik, stb.

És akaratlanul is, de állandóan arra gondolok amikor itt van, hogy ha egyszer lesz gyerekem, csak ne olyan legyen, mint ő.

Szóval egyszerűen csak valahogy összeszorított fogakkal túlélem azokat a napokat, amikor itt a gyerek, igyekszem nem megnehezíteni a kicsi életét, nem cseszegetem, és próbálom úgy intézni, hogy minél több időt tölthessen az apjával (és persze minél kevesebbet velem).

Ennyi, ha megszakadok, akkor sem tudom szeretni, képtelen vagyok párás szemekkel hallgatni a szövegelését, és nem tudom mosolyogva nézni, hogy milyen cuki amikor alszik, és nincs rá késztetésem, hogy puszit adjak neki vagy betakarjam vagy megsimogassam.

És ilyen érzésekkel egyszerűen nem merek igent mondani a páromnak, mert nem akarom a gyereke életét elszúrni azzal, hogy rossz mosotohája leszek. Beszélnem kellene erről őszintén a párommal? Nem szeretném megbántani, megértem hogy neki a gyereke a mindene, nem szeretnék fájdalmat okozni neki azzal, hogy én képtelen vagyok szeretni azt a valakit, aki neki a legfontosabb a világon.

Ilyenkor mi a teendő? Ti mit csinálnátok a helyemben?