Papír szerint van családom, ám gyakorlatilag nincs. Egyedül vagyok, egyedül küzdök, senki nem segít. Kezdek megőrülni, és most azt hiszem már elég közel vagyok a teljes kipurcanásig. Félek szólni, félek mindentől. Mit tehetnék? 13L

Sziasztok!

Nem tudom, mit tegyek, depresszióban szenvedek, ami a kedves családomnak köszönhető többek között. Régen egy kedves, aranyos mindig mosolygó lány voltam, ám idővel kezdtem elfáradni és most már eljutottam addig a pontig, hogy nem bírom. Minden nap sírok, és minden nap gondolok a halálra, az öngyilkosságra. Persze, nem tenném meg semmi pénzért, de azért mégis... Sokszor úgy érzem jobb lenne, meghalni és mindent meg tennék azért, hogy megtörténjen. És ez már évek óta megy. Eddig senkinek sem szóltam, senki nem tudja. Félek elmondani bárkinek is. Egyszerűen félek az emberektől, a véleményüktől, a mozdulataiktól, a szavaiktól és még megannyi dologtól. Rengeteg fóbiám van, amiről senki sem tud mert ugye, nem merek szólni. A hányástól egyenesen rettegek, és konkrétan ha valaki ilyen módon rosszul lesz a környezetembe, rohamot kapok... Sírok, szédülök, forog velem a világ. Azt kívánom, hogy abban a pillanatban meghaljak. De persze ezt mind csak a szobám sarkában. Félek a rovaroktól is és a magasságtól, a tömegtől, félek a villamoson az utcán. Ez mind azonban nem látszik. Rám néznek az emberek és senki nem gondolná, hogy mi játszódik le bennem, mert kívül mosolygok. Nem bírok nem mosolyogni. (Mint már mondtam, félek elmondani az embereknek mit érzek, félek kimutatni érzelmeim. Ezért csak mosolygok. És már sokszor megkaptam a magamét, hogy én mindig csak vigyorgok és komolytalan vagyok és, hogy majd az anyám temetésén is csak nevetni fogok és ez is nagyon fáj...) A szüleim is betegek mentálisan. Legalábbis szerintem. Apám agresszív és már volt, hogy megvert. Emlékszem kiskoromban amikor sírtam mert megette a sütimet akkor a falhoz szorított és ordibált velem. Meg olyan is volt, hogy én télen este 7-kor elmentem sétálni, mert nem bírtam otthon lenni. Erre mérges lett és anyámmal együtt utánam jöttek és az utcán elkezdtek fojtogatni, meg verni. Én csak sírtam és szabadulni akartam apám kezei közül, de nem bírtam, anyám meg drukkolt neki, hogy verjed. Aztán azt ordibáltam, hogy hívom a rendőröket. És mind eközben emberek is voltak az utcán... Igaz, ilyen durva eset csak ez az egy volt, de ezt még máig sem dolgoztam fel. Ami anyámat illeti, borzalmasan önzőnek tartom. Mindig csak azt hajtogatja, hogy ő nem tesz jót másnak, ha neki abból nem lesz haszna. Ha megkérem, hogy szeljen nekem egy kenyeret, akkor azt mondja, hogy csak akkor, ha elmosogatok. Mindig így "üzletel". Nagyon nem szeretem a szüleimet. Sose szerettem őket (kiskoromban sem) és szégyellem is ezért magam, de nem tudok mit csinálni. Emlékszem amikor alsó tagozatos voltam és anyák napja volt és műsorral készültünk, láttam ahogy minden gyerek szívből készíti az anyukájának az ajándékot és úgy irigykedtem rájuk. Én is készítettem ugyan ajándékot, de csak azért mert úgy illik. És az is fájt amikor szintén egy alsós anyák napján anyák napi dalokat énekeltünk és anyám kiröhögött és azt mondta, hogy nevetséges volt. Ez azért esett rosszul mert azért mégis énekeltem neki, hiába nem szeretem. Amúgy a viszonyunk nem mindig ilyen rossz, sőt van amikor együtt nevetünk (apámmal együtt is), de rengeteg fájdalmas pillanat is van. Az is rossz, hogy nem tudok beszélni velük, mert kinevetnek. Régebben még elmondtam nekik, hogy mit szeretek és mi az ami tetszik, de nagyon csúnyán lehordtak. Persze, lehet, hogy túl reagálom, de nem tehetek róla, ilyen érzékeny vagyok. A testvéremről pedig csak annyit, hogy pszichésen beteg. Kezelik, de nem javul az állapota. Sokszor vert meg, volt, hogy az orromat is betörte. Amikor hozzám szól reflexből összekuporodok, mert már készülök a verésre. Sokat piszkál amiatt, hogy milyen vagyok. Többek között neki köszönhető az önbizalomhiányom. Már a tanáraim is mondták, hogy borzalmas önbizalomhiányban szenvedek és, hogy kezdjek ezzel valamit. A tanulás sem megy mert azt érzem, nincsenek gondolataim. Nem is merek gondolkodni, mert félek, hogy lenéznek majd a gondolataim miatt. De ebből csak annyi jön le sok tanáromnak, hogy nem érdekel a tárgyuk és ezért azt hiszem utálnak... Senki nem tud ezekről a dolgokról amiket itt leírtam... Egyébként én nem vágyom sok mindenre, csak egy családra és boldogságra. És engem nagyon könnyű boldoggá tenni. (ugyan akkor nagyon könnyű megkeseríteni a napjaimat, az érzékenységem miatt) Már akkor jó kedvere derülök, ha süt a nap, vagy ha valami finomat eszek. Nekem ennyi is elég. Ám itthon mindig elrontják jókedvemet... És még nem mindent írtam le, de ez így is elég sok lett. Bocsi, hogy zavaros amit leírtam, de ezeket érzem. Szerintetek mit tehetnék? Teljesen egyedül vagyok...