Láttatok-e személyesen példát rendkívüli nehézségek mellett a családi ragaszkodásra?

Betegségben, gondban bajban ennek így kell lennie.

Én alapból nem vágyom napi szinten a férjem családjára, de amikor a férjem agyvérzést kapott, akkor senki mással nem bírtam szóba állni, csak a családtagokkal. Egész nap izzott a telefon és a skype, egymást biztattuk. Még olyannal is, akivel egyébként nem vagyunk "puszi pajtások".

Ilyenkor tényleg nem tud kívülálló segíteni, mert ha együtt is érez egy barát, jó ismerős, akkor sem érezheti át úgy mint a család és nem is várható el. Ráadásul egy váratlan betegség egyéb más problémákat is szül, amiket szintén csak családon belül lehet megoldani. Pl. anyagi nehézségek, fizikai segítség. Mindamellett, hogy nagyon össze voltam törve akkor, nagyon megvoltam hatódva akkor az összefogás miatt. Hála Istennek a férjem szerencsésen lábalt ki belőle, és minden visszatért a régi jó marakodós kerékvágásba :-) De legalább most már tudom ,hogy ez csak a látszat, mert ha igazán baj van, és szükségünk van egymásra, akkor egy emberként ott vagyunk mindannyian.

Az én Apukám (és Anyukám is) ilyenek. Én mozgáskorlátozott vagyok, elektromos kerekesszéket használok, de mindig is próbáltuk kihozni az adott helyzetből a legjobbat.

31/N

Nem tudom, hogy mennyire illik ide a témába, de az én történetem a következő:

30-as éveim elején jártam, amikor anyukám beteg lett és ez az állapot egyre súlyosbodott. Már nem tudta ellátni önállóan magát, az elején kevesebb, majd egyre több segítségre szorult. Nagyon sokan mondták az ismerőseim, barátaim közül, hogy adjam be egy otthonba, mert nem tehetem tönkre az életemet miatta (ő is ezen a véleményen volt), de én inkább vele maradtam és a haláláig törődtem vele ápoltam. Sok barátságomnak vége szakadt emiatt, de úgy gondolom, hogy az a barátság, ami nem bír ki ennyi nehézséget vagy kényelmetlenséget, az annyit is ér. Sok emberben csalódtam ezalatt az időszak miatt, de talán még több ember okozott kellemes meglepetést a segítőkészségével és támogatásával. (bocs a kitérőért)

Én a mai napig úgy gondolom, hogy jól tettem, amikor kitartottam anyukám mellett, hiszen ő is felnevelt engem és biztos vagyok benne, hogy velem sem volt mindig könnyű. Nem tudtam volna megtenni vele azt, hogy amikor neki van szüksége segítségre, akkor én hátat fordítok és élem az életemet, ameddig esetleg ő idegenek között, egy ápolási otthonban tengeti a napjait.

Véletlenül sem fényezni akarom magam a fenti történettel, nem érzem áldozatnak azt a néhány évet, csak valahol sokszor elcsodálkozom azon, hogy másoknak nem természetes az,hogy ha valamelyik családtagjának vagy akár "csak" barátjának szüksége van rá, akkor melléáll és megtesz érte mindent.