Nagyon nyomaszt a barátom családja, más is van hasonló helyzetben?

2 éve vagyunk együtt, 1 éve együtt élünk a szüleinknél, közös házban, de teljesen külön részben, az ő szülei 40 km-re laknak. Kb. 2-3hetente elmegyünk hozzájuk hétvégére, de én megőrülök ott. Nem értem, miért vannak még együtt a szülei, mert az nem házasság, amiben ők élnek, csak lakótársi viszony kb. Az apja tiszteletlen az anyjával, csak házi cselédként tekint rá, iszik, tapló, alig van otthon, ha otthon van, osztja az észt vagy tesped a tévé előtt.

Az anyja meg állandóan sír az apja miatt és állandóan nekünk szidja, de a férjének soha nem mond semmit.

Nincs semmi közös családi program, egyedül vacsoránál van mindebki együtt, de ez is csak a 7 napból 4x, ha a barátom tesójáék is otthon vannak, ahelyett, hogy megterítenék a nagy asztalt, hogy együtt legyen az egész család, 2 részletben eszünk a pici konyhai asztalnál.

Nekem ez annyira idegen...eddig próbáltam a barátom miatt elviselni a helyzetet, de egyszerűen már úgy érzem, amikor ott vagyok, hogy csak az életemet fecsérlem.

A szüleim a sógorom szüleivel kb. 3 hónap után találkoztak, azóta is nagyon jó a viszonyuk (9 éve).

De a barátom szülei egyszerűen nem tartanak igényt arra sem, hogy megismerjék a szüleimet. Állandóan sír az anyja, hogy milyen jó lenne utazni ide-oda, de akárhányszor hívtuk, hogy jöjjön el velünk, meg a szüleimmel (1 napos buszos kirándulgatásokra), kapásból rávágja, hogy nem jön.

Közben meg mindig számonkér minket, hogy milyen ritkán megyünk, meg már megint kirándulgatunk, utazgatunk, sütkérezünk.

De könyörgöm, a 2 év alatt ők annyi családi programot sem csináltak, hogy elmenjünk egy fagyit elnyalni vagy süssünk egy szallonnát.

Miért akar bűntudatot kelteni bennünk, hogy nem megyünk gyakrabban? Megjegyzem, ő egyetlen egyszer sem jött sehova, ahova hívtuk.

Más is van így, hogy egy szerető családban nőtt fel, ahol a szülők 30 év után is szerelmesek, a párja családja viszont a szöges ellentéte, egymástól teljesen elhidegült szülők?