Bajban vagyok és ezt már nem bírom?

Szóval a helyzet az, hogy lassan egy fél éve, elköltöztünk Amerikába. Már a repülőtéren, amikor megérkeztünk rosszul éreztem magam. Hiányzott minden. De akkor ez nem érdekelt, próbàltam pozitívan hozzàállni a dolgokhoz. Pár hét után, találtunk lakást, amibe beköltöztünk, aztán sulit is. A suli, maga volt a pokol! A nyelvel sosem volt gondom, viszont sehogy sem tudtam beílleszkedni. A szüleimnek erről egy szót sem szóltam. Eljött a nyár. Magányos voltam(/vagyok). A régi barátaimmal, nagyszüleimmel próbáltam mindennap beszélni. Esténként, mindig sírtam. Honvágyam volt, hazaakartam menni, hiányoztak a barátaim, egyedül éreztem magam. A szüleimnek persze,mindig azt mondtam, hogy minden oké, minden rendben van. A nyár végére, belefáradtam a sok színjátszásba. Egyik nap, kitörtem. Csak feküdtem az àgyamba és azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetnék boldogabb. Apu megkérdezte, hogy mi a bajom. Először hanoztam, de aztán kiadtam mindent, ami a lelkemet nyomta. Apu megértett, anyu viszont nem. Elkezdett velem kiabálni, hogy nincsenek is otthon barátaim, márpedig Ő itt maradt, ne nyávogjak, a nagszüleim nem haltak meg, stb. Belenyugodtam. Még mindig rosszul éreztem magam. Senki sem ölelt meg. Nem mondta azt, hogy minden rendben lesz. Még mindig pozitív akartam maradni. A suli szeptemberen elkezdődött. Egyébként, otthon a rajzon kívűl, mindenből ötös voltam. Mostanra, viszont zavar hogy nem vagyok jó tanuló. Hogy rontottam. Szerencsére jó osztályt kaptam, kezdem magamat jobban érezni. Erre elköltözünk, egy messzebb lévő lakásba, úgy hogy sulit váltok. De én félek. Végre valami jó történik az életembe, aztán ezt is el kell dobnom. Próbáltam a szüleimmel beszélni, de mindenképpen sulit váltok. Azt hajtogatják folyamatosan, hogy jövőre amúgyis gimis lennél. Ja, igen. A gimi. Már kivàlasztottam. A szüleimnek persze nem tetszik, nem akarnak oda iratni. Mostanra, viszont belefáradtam. Úgy érzem, hogy akármit is csinálok, sosem fogok nekik megfelelni. Folyton veszekednek velem, hogy mi a bajom, de ha elmondom, akkor meg kiabálnak velem. Hónapok óta nem eszem rendesen. Nincs étvágyam. Elment a kedvem, az élettől. Magányos vagyok, nem tudom senkinek sem elmondani a problémáim. A régi életemet szeretném. Ne gyertek azzal, hogy barátkozzak, menjek ki a parkba, stb. Én nem tudok kimenni és egyszercsak odamenni valakihez hogy "Hé, te! Leszel a barátom?". Nem tudok senkihez sem fordulni! Mit tegyek? Már nem tudok reménykedni. Nem hiszek már abban, hogy légy pozitív, higgy magadban... Mert ràjöttem, hogy hülyeség.

13/L