Miért gúnyolódnak a párom szülei állandóan rajtam? Ennyire lenézendő lenne mindez?

Huszas éveim közepén járok, évek óta dolgozom. A családom mindig is jó módban élt. Nekem alap dolognak tűnt az anyagi gondtalanság, persze tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki ilyen szerencsés. Nem vagyunk milliomosok, de sosem okozott gondot a számlák befizetése vagy egy közös éttermi vacsora a család barátaival, akik legtöbbször szintén jobb módú emberek.

Ezzel ellentétben a párom szülei egyszerű munkás emberek, alacsony jövedelemmel, az ismerőseik is mind ilyenek. Őnáluk a család pl. egy vízben fürdik, nincsenek "luxuscikkeik", mint pl. mosogatógép vagy új ruha.

Mi a párommal eddig az én családomnál éltünk, a nagy házban viszonylag jól megfértünk, átjártunk a határon dolgozni, jól kerestünk, nem kis megtakarításunk van, mellette pedig jól éltünk (drága holmik, külön autó…stb.). Több barátunk is így él, nem volt ebben soha semmi különös, viszont a párom szüleinek nagyon szúrta a szemét mindig is.

Mindig olyan megjegyzéseket tesznek rám (utalgatva, hogy ők nem erre nevelték a fiúkat), hogy milyen nagy igényeim vannak és hogy az élet nem ilyen, meg hogy majd meglátom. Mintha sajnálnák tőlem az autómat, az álomnyaralást vagy a tervezett saját házat (talán mert nekik nincs?!). Mikor pl anyósjelölt rám akar erőltetni egy használt ruhát, ami nem tetszik, és megköszönöm, de nem viszem el, vérig van sértődve, hogy milyen finnyás izé vagyok, mert "nekem csak az új ruha felel meg".

Építkezni akartunk itthon, de a párom csak messzebb innen, külföldön talált munkát a szakmájában. Most albérletet keresünk, de borzasztóan nehéz, sokkal nehezebb, mint itthon (próbáltuk, tudjuk). A párommal azzal nyugtatgatjuk egymást (mindketten kivagyunk a költözéstől), hogy majd hazajövünk, nem lesz hosszú távú, mindkettőnket a saját ház és a vidéki nyugalom vonz.

De a párom szüleinek persze ez sem felel meg. Mikor szóltam, hogy nem kell nagyon búcsúzkodni, úgyis 2-3 hetente hazajövünk, anyósjelölt belém veszett, hogy mit akarok én, mennyibe kerül az üzemanyag, mit képzelek én, más rokon sem jár haza havi 1-nél többször. Ekkor már udvariasan a helyére tettem, hogy az én pénzem, az én autóm, annyiszor jövök, ahányszor akarok, nem hogy örülne…?! Apósjelölt beszólt nekem, hogy nem értenek engem, anyám engem úgysem szeret, miért akarok hazajárni hozzájuk (így, szó szerint - oké, sok konfliktusom volt eddig a szüleimmel, de ez nagyon erős túlzás). Erre már inkább nem szóltam, de nagyon elegem lett. Ha itthon vagyunk, azt mondogatják, miért élünk a szüleimnél (nekik ez nem teher, ők ellenezték legjobban, hogy albérletbe menjünk) - miért nem megyünk albérletbe, most, hogy elmegyünk, az volt az első, hogy miért olyan messzire megyünk, miért nem építünk itt házat, ha haza akarunk jönni – minek; ha itt akarunk házat építtetni - milyen sok gond van a saját házzal. Semmi sem jó, és mindent mintha sajnálnának tőlünk. Lehet nekik röhejes, hogy siránkozom, hogy nem lesz saját mosógépem (közös mosóhelység lesz) vagy nem lesz mosogatógépem, de miért nem értik meg, hogy nem mindenki született szegénynek és másnak más jellegű gondjai vannak, mint nekik? Engem nem érdekel, 300 vagy 400 Ft a boltban valami, de érdekel, hogy amit megszoktam, abból a szintből minél kevesebbet kelljen engednem. Ez olyan nagy probléma, ha egyszer úgyis én teremtem meg a saját magamra valót? Csak az ér igazán valamit az életben, aki legalább egyszer éhezett és nem volt tető a feje felett? Most tényleg „gány” ember lennék azért, mert nem akarok szegényen élni, ha egyszer nem muszáj? Mert megengedem magamnak azt, amit megengedhetek?