Csak az élhet teljes értékű, normális, kiegyensúlyozott életet felnőttként, akit anno szerető család vett körül és jól nevelték?

Nem.

A probémás körülmények közt felnött emberek nagy többsége felnöttként normálisan tud élni, csak ök nem kerülnek képbe, éppen mert nincs gondjuk.

Nem.

Saját magad alakítod az életed, ha van rá igényed, akkor nem kell úgy élned, mint a szüleid.

Én is teljesen más életet élek. Valahogy már gyerekként éreztem, hogy nem az legideálisabb, ami otthon van. És sok mindent el is határoztam, hogy nem úgy fogok csinálni.

Tökéletes család pedig nincs. Mindenkinek van valami gyerekkori sérelme, amit fel kell dolgoznia.

Az, hogy a mentális betegségek kialakulását vizsgálva gyakori a gyerekkori trauma, még nem jelenti azt, hogy mindenki, akit trauma ért gyerekkorában, mentálisan beteg lesz.

Rossz logikai következtetést vontál le.

sok minden mögött a genetikai hajlam és a traumákon igenis túl lehet lépni

nagyon sok mindentől függ kinél mikor akad meg a lemez mikor áll le a személyiség fejlödés

van akinek a vállás egy életre szoló trauma mert nem kapot olyan belső vagy külső ingert ami segit tovább lépni

sok inger jön a családon kivüről

a korrekt nevelés tág fogalom

Nem mindegy, hogy ki hogyan elte meg a bantalmazast. Ha tegyuk fel, mindenkit megeroszakoltak volna 8 eves koraban, ettol fuggetlenul nem mindenki lenne egyforman mentalis beteg, tehat nem a tenyek a dontoek, hanem az erzes, ami azzal a magatartassal kapcsolatban kialakult bennunk.

En jelenleg kognitiv sematerapia segitsegevel probalom feldolgozni azt a 13(!) db semat (=helytelen reakciot a kornyezetre), ami bantalmazo anyam miatt alakult ki bennem es nagy mertekben megneheziti a mindennapjaimat. Megvizsgaltak, hogy az 5 alapveto szukseglet kozul - amelyekkel a vilagon minden gyerek egyforman szuletik es a vilagra joveteletol kezdve igenylu azok kielegiteset -, melyek serultek bennem es ezekhez kapcsolodoan milyen helytelen gondolkodasmod (semak) szerint cselekszem.

E szuksegletk kielegiteset a szuloktol varjuk el elsosorvan es vannak szulok, amelyek jo szandekbol okoznak bajt a gyerekeiknek, mert nem ertenek ezkhez a dolgokhoz. "A pokolba vezeto ut joinfulattal van kikovezve".

Mindebbol katszik, hogy sok-sok trauma vezetheto vissza a szulo-gyermek kapcsolatra.

Ha valakit erdekel a tema, szivesen meselek meg rola.:)

23N

Egyáltalán nem.

Sőt, én úgy látom, hogy azokból lettek a legjobb emberek, akik gyerekkorukban tapasztaltak valamennyi szenvedést. Akár betegség miatt, akár anyagi nélkülözés miatt, akár a család nem megfelelő bánásmódja miatt. Ők tudják értékelni azt, amit egy ún. zavartalan gyerekkorú, tökéletes neveltetésű ember nem.

Az ember nem olyan törékeny, mint ahogy azt szeretik elhitetni velünk, hogy legyen mentségünk a mindenféle hibás döntésünkre, viselkedésünkre.

A felhőtlen gyermekkor csak védtelenné teszi az embert, a nehézségek pedig megedzik.

Csak a pszichológusok is igazolni akarják, hogy hasznos és szükséges a munkájuk.

Igen, tényleg ennyire rányomja a rossz gyerekkor a bélyegét a felnőttkorra, persze az elszenvedett traumáktól függő mértékben, ill. függ a személyiségtől is.

Sok ilyen felnőtt persze nem is tudja hogy egyáltalán "baj van" vele vagy ha tudja is azt nem tudja hogy mi az oka.

Aki pedig már felismerte a problémát és az okát, és hajlandó is tenni a megoldásért, annak nagyon sok belső munkára és sokszor külső segítségekre is szüksége van ezen sérelmek "kidolgozására" magából.

És hogy aztán ez milyen mértékig sikerül, ill. teljesen sikerül-e, ezt nehéz megmondani.

Sajnos magamról is beszélek, már elég régóta dolgozom ezen a problémán de a 100%-ot még nem értem el, nem tudom sikerül-e valaha. Most olyan 80-85%-nál tartok, úgy vélem így már lehet normális életet élni, de valószínű néhány tüske mindig is bennem marad mélyen, bár befolyásolni már nem tud.